Édesanyámmal egyedül maradtunk apám halála után. Nem volt könnyű nekünk. Apai nagymamánk segített nekünk. Anyai részről nem volt segítség. Pontosabban, volt, de minden anyám húgához, Annához került, aki a férjével és a gyerekeivel a szülői házban élt. Ő volt közelebb, így neki segítettek. Ráadásul a nagynéném állandóan panaszkodott az életről, olyan hihetően, hogy mindenki sajnálta.
Az, hogy anyu özvegyen maradt egy gyerekkel, nem tűnt számukra problémának. Az sem számított, hogy anyának napközben egy munkahelyen kellett dolgoznia, este pedig még lépcsőházakat mosott. Annának nehezebb volt. És anya egyszerűen nem panaszkodhatott.
Nekünk nem volt édes, de kitartottunk mellette. Iskola után rögtön dolgozni mentem, mert valahogy meg kellett élnünk. Anyai nagymamámhoz nem mentem, kilencedikben jártam ott utoljára, és azóta sem jártam. Őket sem érdekelték a dolgaim.
Anyu pedig járt, próbált valamit segíteni. Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért megy oda, anyám azt válaszolta, hogy akármilyen családja van, egy másik anya és egy nővér, neki már nem lesz több.
Amikor a nagymamám megbetegedett, a nagynéném átadta a gondozását anyámnak. Anyám alázatosan befogadta nagymamámat a lakásunkba.
– Annyi éven át segítettem a szüleimnek, most te is tegyél valamit az anyádért – jelentette ki a nagynéném.
Hogy mit tett a szüleiért, nem tudom. Ami engem illet, ő a férjével együtt ült, és várta a mások segítségét.
Egy év múlva nagyanyám meghalt. A temetésről és minden másról anyámnak kellett gondoskodnia, a nagynénémnek nem volt ideje, mert megszületett az unokája. Aztán kiderült, hogy a nagynéném rábeszélte a nagymamámat, hogy az összes vagyontárgyat ruházza át rá. Ez azt jelentette, hogy sem a lakás, sem a telek, sem a takarékbetétkönyvben lévő megtakarítások nem kerültek anyámra.
Nagyon sajnáltam anyámat. Még udvariasságból sem állt szándékomban tartani a kapcsolatot a nagynénémmel, ezt a családot kitöröltem az életemből, és sokáig nem is emlékeztem rájuk.
A következő tíz évben először a nagymamám halt meg, majd az anyám is. Két lakás tulajdonosa lettem, de nem laktam bennük. Béreltük őket, és a férjemnél laktunk, mert az ő lakása kényelmesebb volt. Két gyerekünk van, most szülési szabadságon vagyok a kisebbikkel. Jelzáloghitelünk nincs, csak autóhitelünk.
Nemrég Anna néném talált rám. Nagyon régóta nem tartottam vele a kapcsolatot, és itt hirtelen felbukkant, és élénken érdeklődött az ügyeim iránt.
– Elfelejtette a családját, ez nem jó. Egyáltalán nem telefonálsz, nem jössz – hörgött, és nem értettem, miért ébredt fel hirtelen, amikor már évek óta nem tartottuk a kapcsolatot. – A családdal törődni kell, ki segíthetne a szükség idején, ha nem a rokonok?
Már készültem letenni a telefont, amikor a nagynéném rátért a beszélgetés lényegére.
– A lányom most a férjével lakást keres az önök városában, de az árak önöknél természetesen nem megfelelőek. És végül is két lakásuk van. Akkor a húgodnak adj egyet, most nincs kiadó lakásuk.
Visszautasítottam. Sem a nagynéném, sem a gyerekei, sem más rokonok, akiket meg akarok ismerni.
