Elváltam és anyámmal élek. Sajnos a volt férjem elhagyott, amikor megtudta, hogy nem lehet gyerekem. Hat boldog évet éltünk együtt, és azt hittem, semmi sem választhat el minket. A válás után három évig egyedül voltam, férfi nélkül.
De édesanyám ott volt mellettem, és segített, hogy kilábaljak az elhagyott női létből, és visszatérjek a normális életbe. Magamtól döntöttem el, hogy soha többé nem bízom meg a férfiakban. Új munkát találtam, lefogytam, hosszú hajat növesztettem, és olyan lettem, mint egy modell. A volt férjem pedig újra férjhez ment, de nem találkoztunk többet. És még meg is bocsátottam neki.
Egy évvel ezelőtt azonban véletlenül találkoztam egy nagyon érdekes férfival. Mi több, nemrég megkérte a kezemet, hogy hivatalosan is bejegyezze a kapcsolatunkat. Valamiért meg akartam bízni benne. Elmondta, hogy a volt felesége talált magának egy fiatal szeretőt, pedig a házasságukban két csodálatos fiuk született.
Hogy viselkedhetnek így a nők, én soha nem engednék meg magamnak ilyesmit. El kell mondani, hogy azonnal közöltem az új férjemmel, hogy nem tudnék neki gyermeket szülni. Őszintén bevallom, nem aggódtam, hogy elhagyna. Főleg, hogy neki már vannak gyerekei.
Nos, a kedvesem a feleségére és a gyerekeire hagyta a lakását, én pedig azt javasoltam anyámnak, hogy a választottam költözzön hozzánk, egy nagy és kényelmes lakásba. De anyu ellenzi ezt. Szerinte egy férfinak lakhatást kell biztosítania az új családjának, és nem más lakására tarthat igényt. Miért ilyen kategorikus anya? Elvégre neki kellene jobban megértenie engem, mint bárki másnak.
Van még egy bátyám, aki külön él egy bérelt lakásban a barátnőjével. Lehet, hogy anyu arról álmodik, hogy velük éljen, de nem akarja bevallani nekem? De én megszoktam, hogy a mi lakásunkban lakom, és nem is gondoltam, hogy valaha is elmegyek innen. Az első férjemmel is itt laktunk.
A szülőtestvéremmel nagyon feszült a kapcsolatunk: más az életfelfogásunk, nem értjük egymást, és gyerekkorunkban sem voltunk barátok. Neki megvolt a maga falkája, én pedig több időt töltöttem otthon a szüleimmel. De apánk, aki öt éve meghalt, azt mondta anyánknak, hogy ezt a lakást a lányára hagyja. Ezért, még ha anyu a bátyja családjával is akart volna élni, akkor is hozzá kellett volna költöznie. De vajon a bátyja akarna-e anyával élni?
Arra is kíváncsi vagyok, hogy anyukám már nem akar-e idegen férfiakat fogadni a házban? De végül is már többször elmagyaráztam neki, hogy bízom a kedvesemben, és vele és a választottammal egy lakásban szeretnék élni. Mi akadályozza őt ebben? Miért nem engedi, hogy velünk éljen? Nem akarok albérletbe menni, amikor van saját lakásom.
Elvégre a lakást még apám életében írták fel nekem. Anya csak az én jóvoltomból lakik itt. Szóval miért kéne bárkitől is kérnem bármit is? Másrészt pedig – ő az anyám, ő áll hozzám a legközelebb, és ő az, aki mindig támogat engem. És most magam sem tudom, mit tegyek.
