Mindig is szerettem a menyemet, Irénkét! – mondja az 57 éves Anna. – Vigyáztam az unokámra, magammal vittem, amíg ő lábadozott a szülésből, a fiam pedig elment dolgozni és meglátogatta. Rám hárult az újszülött gondozása. Ez sikerült is. És úgy terveztem, hogy átírom nekik a lakást.
Micsoda ajándék!
Hát persze. Irena rögtön másodszor is terhes lett, én pedig kibéreltem egy kétszobás lakást. Közöltem a bérlőkkel, hogy ki kell költözniük. Javasoltam a fiamnak, hogy végezzék el a felújítást, és költözzenek be, éljenek békésen. De azok után, amit hallottam, új bérlőket kell keresnem. Szerettem volna a fiamat tehermentesíteni, hogy neki és a családjának ne kelljen albérletben fészkelődnie. Ez egy kétszobás lakás jó környéken, ott tudnának lakni, amíg Irénke szülési szabadságon van.
Anna egyetlen unokája hamarosan kétéves lesz, és néhány hónap múlva újabb gyermeket várnak. Őszintén szólva a fiatalok az utolsó pillanatig gondolkodtak azon, hogy döntsenek-e a második gyermek mellett. A lakhatás is kérdéses volt, de végül meghozták a döntésüket. Az anyós pedig lakást ígért nekik.
Irénke nehéz természetű – erősíti meg Anna. – Gőgös, és néha kedvtelen dolgokat mond. Ha segítek neki, minden rendben van, de ha valami nem tetszik neki, ellenséges lesz. Próbáltam nem konfliktusba kerülni. Bölcsességet mutattam, sok minden felett szemet hunytam. És most már látom, hogy ez hiba volt. Keményebbnek kellett volna lennem. Akkor ez nem történt volna meg.
Két héttel ezelőtt volt Anna névnapja. Vendégeket hívott össze, eljöttek a barátai, gratuláltak neki. A fia is eljött a menyével és az unokájával. Anna megterített, megetette a vendégeket. Amikor a fiatalok indulni készültek, a nagymama befőttet adott nekik, a fiú vitte a csomagjait a kocsihoz, a menye pedig felöltöztette a fiát. Egyszer csak észrevette, hogy a telefonja eltűnt valahol.
– Várj, majd én felhívom! – javasolta az anyósa.
– Nem kell, Pál majd visszajön és hívni fog! – érvelt Irénke. – Biztos vagyok benne, hogy itt van valahol.
Az anyós azonban telefonált, és majdnem elájult – a szekrény alól ugató hangok kezdtek jönni. Úgy hangzott, mintha egy kutya ugatott volna.
– El tudod képzelni? – Anna majdnem elsírta magát. – Irénke egy ilyen csengőt állított fel. Egy zümmögő ugató hanggal. Mintha kis idegesítő kutyák ugatnának. A barátaim észrevették, mindenki kényelmetlenül érezte magát. Irén gyorsan összeszedte a holmiját és elment. Nekem pedig elment a kedvem. Miért történt velem ilyesmi? Mindenki vigasztalni kezdett, de én szégyelltem magam. A fiam biztosan tudott róla, elvégre gyakran hívom őt. Mégsem dorgálta meg a feleségét.
Anna mindannyiukra dühös volt.
Reggel a fia felhívta, és úgy tett, mintha mi sem történt volna. Elkezdett dicsekedni azzal, hogy milyen építőanyagokat vásárolt. Megkérdezte, hogy hova hozza és hol hagyja őket. Én pedig azt válaszoltam: – Tudod mit, fiam? Azt hiszem, meggondoltam magam. Köszönd meg a feleségednek. Kérdezd meg tőle.
A fiú folyton hívogatta az anyját, zaklatta, de ő nem állt szóba velük.
Elkezdett szemrehányásokat tenni, hogy az én lakásomra számítanak, már elköltötték a pénzt, értesítették a tulajdonosokat, hogy kiköltöznek, én pedig megígértem, de nem tartottam be a szavam. Nehéz helyzetbe hoztam őket.
Irén nem ismer el semmit. Nem kommentálja a helyzetet. Az anyós hű marad a szavához, és nem változtat a döntésén. Valaki azt gondolhatná, hogy ez egy apróság, hogy már megbocsáthatott volna nekik. Elvégre ez egy nagy probléma – egy fiú egy kisgyerekkel és egy terhes feleséggel szinte az utcán. Másrészt viszont gondolkodniuk kellett volna, és némi hálát mutatniuk. Ha most nem teszem őket helyre, később a fejemre fognak menni.
