Húsz év házasság után a feleségem úgy döntött, hogy már nem érzi jól magát velem, és változásra van szüksége. Egész idő alatt együtt éltünk egy lakásban, amely hivatalosan a szüleire volt utalva, ezért azt mondta, hogy költözzek ki, amit meg is tettem, nem sok választásom volt.
Kidobott a lányával együtt, akinek a nevelését most gyakorlatilag én dobtam ki. A közös megtakarítások? Mindent elvett a feleségem. Amikor a felét ki akartam venni a bankból, azt mondták, hogy a számla már üres, csak fillérek maradtak. Mit kellett volna tennem? A lányom és én végül egy bérelt albérletben laktunk, mert nem volt mit tennünk. De ez így nem mehetett tovább hosszú távon. Egy gyereknek szüksége van saját szobára, szüksége van valahová, ahová meghívhatja a barátait, ahová mesét olvashat. Mindenesetre én végig egy matracon aludtam. A gerincem egyre rosszabb állapotban volt, és én fizikai munkával keresem a kenyerem, nem engedhettem meg magamnak, hogy beteg legyek. Sokáig gondolkodtam, és apámhoz fordultam segítségért. Felhívtam és azt mondtam:
– Apa, te tudod, hogy mi a helyzet. Adj szállást, legalább néhány hónapra. Majd elvonóra megyek, és bérelek valami nagyobbat magamnak és a lányomnak.
Apám sokáig hallgatott, gondolkodott valamin, aztán azt mondja:
– Van megtakarításom. A halálom után úgyis megkapnád. Most odaadom neked a pénzt, te pedig vegyél fel hitelt, és vegyél egy lakást. Magadnak és a gyereknek.
Ahogy apám javasolta, így tettem. A pénz felét apámtól kaptam, a másik felét pedig a kölcsönből. Vettem egy kétszobás, erkélyes lakást. Jól élünk benne. Mindenkinek megvan a saját sarka, és közel vagyok a munkahelyemhez. Életem végéig hálás leszek apámnak, mert egyedül nem engedhettem volna meg magamnak.
A lánya érthető módon hallani sem akar már az édesanyjáról.
És ő? Elszivárgott, mint a kámfor. Egyszer sem hívott fel, hogy akár csak érdeklődjön a lánya felől. De hát az élet megy tovább. A lányom egész jól van. Beírattam egy pszichológushoz, mert egy gyereknek egy ilyen elválás trauma. Nálunk már jobban van.
De…
Egy nap a volt feleségem kiszimatolta, hogy hol lakunk most és meglátogatott minket. Elmesélte a problémáit, hogy minden úgy alakult, ahogyan eltervezte. Minden megtakarítás az új családjára ment, felújításokra, ajándékokra, és felmondott a munkahelyén. Viták kezdődtek, félreértések, míg végül a szülei elvették a lakását.
Bocsánatot kért tőlem… bocsánatot kért. Igen, jól hallottad. Még a jegygyűrűjével is megjelent, mondván, hogy még mindig gondol ránk. Elvettem a gyűrűt, és kitessékeltem a feleségemet az ajtón.
De most már kezdtem elgondolkodni, vajon helyesen cselekedtem-e. Megtudtam, hogy visszament az újhoz, de a verekedések náluk továbbra is napi szinten folytatódnak. Elgondolkodtam, nem adhatnék-e neki még egy esélyt? Te mit tennél a helyemben? Van-e értelme még egy esélyt adni valakinek, aki egyszer már cserbenhagyott? A gyereknek újra lenne anyukája. Ti mit gondoltok?