Van egy öcsém. A különbség nem nagy – három év -, de anyám mindig is ragaszkodott ahhoz, hogy ő a fiatalabb, és ezért a legjobbat érdemli. Meg kell mondanom, hogy a bátyám ezt gyerekkoromtól kezdve szégyentelenül kihasználta, anyám teljes jóváhagyásával és apám engedékenységével.
Én elég hamar megértettem, hogy csak magamra számíthatok. Fokozatosan küzdöttem fel magam a ranglétrán, vezetői pozíciókat értem el, harminckét évesen pedig diplomát szereztem és lakást vettem. Büszke voltam magamra, a bátyám az iskola után jogot tanult, és anyám segített neki munkát találni, de nem sokáig maradt ott. A bátyám életéről anyámtól kaptam híreket, aki rendszeresen felhívott, hogy vagy dicsekedjen a bátyám sikereivel, vagy panaszkodjon a világ igazságtalanságaira, és hogy megbizonyosodjon arról, hogy még élek.
Nem mondhatom, hogy a szüleim nem adtak nekem semmit, és nem szeretnek. Csakhogy anyámnak a bátyámhoz való hozzáállása tükrében úgy tűnik, hogy nem a lányuk, hanem az unokahúguk vagyok. Amíg én karriert építettem, törlesztettem a lakásomra felvett hitelt és pörögtem, mint mókus a mókuskerékben, addig a bátyámnak sikerült férjhez mennie, két gyereket szülnie és az apósával élnie. Nem volt saját lakásuk, nem tudták fizetni a lakbért, ezért eleinte a feleségem szüleinél laktak. Fél évig elég volt nekik, aztán a fiatal család albérletbe költözött, és tudomásom szerint egész jól éltek, amíg nem jött az első szülési szabadság.
A bátyám lett az egyedüli kenyérkereső, az anyja rendszeresen panaszkodott nekem, hogy milyen nehéz neki mindent a vállán húzni, mennyire elfáradt a fiú két évre. És akkor jött a második szülési szabadság. Nem hiszem, hogy a fiú életéből tanult volna valamit. Aztán a szülők mindkét oldalról belevetették magukat a fiatal család segítésébe, néha még engem is beleértve, különben nem tudom, hogyan maradtak volna ott életben. A második szülési szabadságukból együtt hozták ki őket.
De most az unokaöccsök öt és két és fél évesek, és a testvér felesége nem siet vissza a munkába. A testvér a harmadik gyermekről beszél. Még anyánk is megdöbbent, honnan szereznének egy harmadik gyermeket egy albérletben, ilyen alacsony jövedelemmel? De a testvér aztán elmagyarázta, hogy még egy gyermeket szeretnének, és aztán az összes esedékes anyasági pénzt elviszik, és egy házba fektetik.
Véleményem szerint a terv nagyon átgondolatlan, de ott és nélkülem nem volt hiány tanácsadókból. Akkoriban rengeteg munkám volt. Új fiókot nyitottunk egy másik régióban, a nulláról indultunk, ezért úgy döntöttek, hogy elküldenek egy hosszú delegációra, hogy beindítsam az üzletet. A kiküldetés körülbelül egy évig tartott volna, és ezt az információt megosztottam édesanyámmal. Természetesen neki azonnal volt egy terve.
Megkért, hogy engedjem be a bátyámat és a családját a lakásába, hogy ne kelljen albérletet fizetnie egy idegennek, és spórolhasson egy kis pénzt – És nyugodtabb lenne, hogy a lakásra vigyázni fognak, mert mindenféle dolgok történnek. A bátyám és a családja fogja fizetni a számlákat, ez önnek is megtakarítás. Tényleg el akartam menni egy évre vagy talán hosszabb időre, miért állna üresen a lakás, amikor önnek is hasznára válhat.
A bátyám lelkesen elfogadta az ajánlatot, megköszönte, és megígérte, hogy nem lesz hátralék a közüzemi díjakkal, és hogy megpróbálja fenntartani a lakás állapotát. Ez utóbbiban nem hittem, hiszen két kisgyerek volt, de ez nem aggasztott – a visszatérésemkor úgyis terveztem a felújítást.
Nem egy évre, hanem majdnem két évre mentem el, a kiküldetés elhúzódott. Egész idő alatt nem jöttem haza. A bátyám és a családja a lakásomban lakott, és én nem akartam korlátozni a szüleimet. Munka volt bőven, és amikor kiderült, hogy mikor jövök vissza, felhívtam a bátyámat, és figyelmeztettem, hogy új lakást kell keresnie.
Erre három hónapja volt. Biztosított arról, hogy mindent megértett, és hogy még a visszatérésem előtt kiköltöznek. Még néhányszor emlékeztettem rá, mielőtt megérkeztem, meggyőzött, hogy minden rendben van, és amikor hazaértem, rájöttem, hogy a dolgok egyáltalán nem olyan optimisták. Senki nem költözött sehova, és mindenből ítélve nem is akartak. A bátyám időközben a harmadik gyermekük apja lett, elkezdték a házépítést, ami, ha jól értettem, mindent felemésztett, és meglehetősen lomhán haladt.
Elmondta, hogy nem tudnak kiköltözni, mert nincs annyi pénzük, hogy lakást béreljenek, és én az első napon, sokkos állapotban és értetlenségemben a szüleimnél éjszakáztam. Anyukám aktívan próbálta elmondani, hogy egyedülálló vagyok, és hogy a bátyámnak gyerekei vannak. Átmenetileg velük élhetek, vagy bérelhetek lakást, és a bátyám majd kiköltözik, ha felépül.
Ez volt az egyetlen dolog, ami nem tetszett nekem. Negyvenévesen a szüleimmel élni vagy albérletben lakni a sajátommal abszurd. Ráadásul a bátyám lakásának építése ilyen ütemben még tíz évig elhúzódhat, mert felbéreltek valami megbízhatatlan céget, amely hol dolgozik, hol nem dolgozik, és folyamatosan emeli a költségeket. És én is tervezem a családalapítást, de nem ilyen körülmények között.
Kemény ultimátumot adtam a bátyámnak, hogy vagy két héten belül elhagyják a lakást, vagy én költöztetem ki őket a rendőrség segítségével. Nincsenek bejelentve a lakásomba, nincs joguk hozzá – repülnek ki, mint a csúzli. Még a gyerekek sem fogják megmenteni a helyzetüket. Amikor anyám megtudta, veszekedett velem, önzőnek nevezett, és kijelentette, hogy nem akar engem a házában látni. Arra a két hétre mégis lakást kellett bérelnem. De miután ez az idő eltelt, már senki sem volt a lakásban.
A kulcsokat a postaládában hagyták, a bátyám küldött egy dühös sms-t, ahogy anyám és a sógornőm is. A lakást persze lepusztították, de ez várható volt. Úgyis felújítást terveztem. De most a család nem veszi fel velem a kapcsolatot, pedig mit tettem velük? Joggal mondják, hogy ha nem akarsz rosszat, ne tégy jót az emberekkel.
