A férjemmel úgy éltük az életünket, mint mindenki más. Húszéves korunkban házasodtunk össze.
Házasságunkból három gyermek született, akik mára felnőttek – az idősebbek már saját családot alapítottak, a legkisebb fiú pedig még mindig az egyetemen tanul. Két hete tudtam meg, hogy a férjem megcsal.
Ő 50 éves. Egy triviális történet. Kiment a fürdőszobába, én pedig szokás szerint megnéztem a telefonját. Ez az én függőségem, de nincs miért bocsánatot kérnem.
Egész életemben vele voltam, soha nem csaltam meg, támogattam, ápoltam, amikor beteg volt, mindenben a támasza és bátorítója voltam. Egy üzenet érkezett hozzá:
“Köszönöm, édesem, ezt a csodálatos estét. Te vagy a legjobb, és alig várom, hogy ma este találkozzunk. Mondd meg a tiédnek, hogy tovább maradsz a munkahelyeden, vagy még jobb, ha minél hamarabb elmész, ahogy ígérted.”
El sem tudod képzelni, mennyire fájt ezt olvasni. A férjem kijött a fürdőszobából, és sírva látott a telefonommal. Szó nélkül felöltözött, összepakolt és elment.
Azt hittem, hogy vége, de másnap hazajött, és megkérdezte, mintha mi sem történt volna: “Mi lesz ma este vacsora?” El tudod képzelni? Már két hete nem beszéltem vele.
Még csak bocsánatot sem kér tőlem. Minden nap ugyanolyan. Elegánsan öltözködik és elmegy szórakozni – nem értem, ez normális? Megérdemlem ezt? Minden este sírok, szégyellem, hogy elmondhatom a gyerekeimnek.
