Egy évvel ezelőttig a férjem szeretője követelte, hogy váljak el tőle, ne kössem tovább a szárnyait, és ne tegyem tönkre a boldogságukat. Csak egy évvel ezelőtt! És most ugyanolyan lelkesedéssel rohan utánam, hogy vegyem vissza. A volt férjem nagyon impulzív ember, de néha elveszti a kapcsolatot a valósággal. Ilyen romantikus, távolságtartó szemlélettel. Ezért szerettem őt.
De egy ilyen romantikusról kiderült, hogy rosszul alkalmazkodott a hétköznapi emberi élethez. Éjszaka sétálni vele a városban, köszönteni a hajnalt a hídon, inni és bakelitlemezeket hallgatni – ez nagyon menő. De elmagyarázni neki, hogy ne szórja szét a zoknijait a szobában, hogy valahogy spórolni kell a költségvetésen, hogy a felújítás nem megy magától – ez lehetetlen. Az utolsó pénzén vett egy gyönyörű virágcsokrot, de nem érdekelte, hogy a hűtő üres, és még egy egész hét van fizetésnapig.
Miért nem mentem el? Először nagy szerelem, nem vettem észre semmit, aztán terhesség és egy baba. És a szerelem nem párolgott el teljesen a mindennapi problémák nyomása alatt. Öt évig éltünk együtt, bár az utolsó évben már megszokásból. Nem tudom, meddig tartott volna még a házasság, de a férjem talált magának egy szeretőt. Egy fiatal lány, akinek nem volt gyereke és nem voltak terhei, beleszeretett a férjembe. Nem tudom, miről beszélgetett vele, de eljött hozzám, hogy követelje, engedjek el egy ilyen magasztos embert.
Maga a férjem a szeretője látogatása után három napig óvatosan távol tartotta magát a szemem elől. Addigra már átgondoltam a dolgot, és egyetértettem az érveivel. Miért kellene egy ilyen emelkedett embert a házasság ketrecében tartani? Hadd repüljön szabadon, mint egy szürke szárnyú galamb. Ezt írtam neki, és a galamb hazakúszott, és nyafogott valamit az érzések robbanásáról, arról, hogy lehetetlen elrejteni őket, és hogy nem akarom összetörni a szívemet.
De én már megnyugodtam, úgyhogy minden jót kívántam neki, és gyorsan elváltunk. Nem volt közös vagyonunk, nem pereltünk tartásdíjért. Nem láttam értelmét: úgyis filléreket fizetne, ha egyáltalán nem felejt, ilyen légből kapott ember. A válás után persze maradt némi ellenszenv, végül is szerettem, jó volt a maga módján. De éreztem egy nagy megkönnyebbülést is. A mindennapi élet sokkal egyszerűbbé vált.
Nem volt kapcsolatom a volt férjemmel. Ritkán látta a gyermeket, gyakrabban a szüleinél, akik rendszeresen elvitték az unokájukat hétvégére. Nem volt miről beszélnem vele. Hogy hogyan rendezte be magát a barátnőjével, nem érdekelt. De nemrég maga a barátnő jelent meg a küszöbömön. Váratlanul ért: nem volt több férfi a lakásomban, akit érdemes lett volna megszabadítani a mindennapok béklyóitól. De a szűz másért jött. Könyörgött, hogy vegyem vissza a férjemet. Na jó, nem mondta ki közvetlenül, de erre futott ki a dolog.
A zsenink hirtelen apátiába esett, teljesen ellazult, a lány pedig belefáradt abba, hogy takarítson utána, szép szavakkal etesse magát és higgyen a fényes jövőben – Elvégre te vagy az, aki jobban ismered, annyi évet éltél vele, van egy közös gyereketek! Nem hagyhatod így magára – mondta a hölgy, és ragaszkodott hozzá, hogy beszéljek a volt férjemmel, hozzam ki valahogy ebből az állapotból, esetleg vigyem el magához egy időre, hogy segítséget kapjon.
Úgy beszélt róla, mintha macska lenne, és újabb húsz perc beszélgetés után rendbe tettem a dolgokat. Ha a virágos szavakat leszámítjuk, a lány megunta imádatának tárgyát. Eleinte magával ragadta a romantika, de aztán elkezdődött az élet hétköznapisága.
Voltak hisztériák, verekedések, edénytörések, éjszakai távozásai a házból. Eleinte a lányt mindez érdekelte, de mostanra belefáradt, és egy normális kapcsolatot szeretne. De az exemet nem tudja kidobni az életéből, de még a lakásából sem.
Azt kiabálja, hogy szereti őt, érte olyan áldozatokat hozott, hogy kész a lábtörlőn aludni az ajtaja alatt. Aztán a kisasszony úgy gondolta, hogy garanciával visszaadhatja a férjemet. Csakhogy én nem vagyok bizományos: még pótdíjjal sem akarom őt. Így hát kivittem a lányt, szerencsét kívántam neki, és emlékeztettem, hogy a rendőrség segíthet a bejelentés nélküli személy kidobásában.
De a lány nem ment a rendőrségre, hanem engem próbál megfogni és rábeszélni, hogy valahogy segítsek neki ebben a nyomorúságban. Én azonban ragaszkodom a magaméhoz – hadd boldoguljon egyedül, elvégre ő volt az, aki tényleg azt akarta, hogy elhagyjam őt. Most pedig hadd élvezze lelki felemelkedésének teljes gyümölcsét.
