68 éves vagyok, de még mindig dolgozom, mivel támogatom a lányomat és az unokámat. A lányom egy éve elvált, most a gyermekével ül, és nekem kell eltartanom a családomat. Nagyon félek, hogy a korom miatt megkérnek majd, hogy adjak helyet egy fiatalabbnak. Én vagyok a család fő kenyérkeresője.
A lányom tizenkilenc évesen ment férjhez, bár kértem, hogy gondolja át, várjon, de ő maga döntött. A férje sem volt akkor még nagyon idős, huszonegy éves volt. A fiatal pár a férfi szüleihez költözött. Ott a lány nem bírta sokáig, az anyósa minden nap könnyekre fakasztotta, a férje pedig nem avatkozott közbe.
Hozzám költöztek. Bár nem szerettem ezt a fajta együttélést, nem volt más választásom. A lányom terhes volt, és ha lakást bérelnének, nem lenne miből megélni, és sok mindent meg kellett venni a babának.
Elkezdtünk együtt lakni, és alig láttam a fiatalokat, mert reggel elmentem dolgozni, amikor ők még aludtak, este pedig nem voltak otthon. A lányom azt mondta, hogy dolgoznak, de nekem úgy tűnt, hogy valahol játszanak, mert pénzhez nem jutottak, pedig az én függőségemből éltek.
Amikor a lány már nyolc hónapos terhes volt, hevesen veszekedtek. A vő összepakolta a bőröndjét és elment. A szülésig alig vették fel egymással a kapcsolatot, de aztán kibékültek. A szülészetről egy bérelt lakásba vitte a nőt. Próbáltam lebeszélni a lányomat arról, hogy összeköltözzön vele. De ő azt mondta, hogy a dolgok megváltoztak a családban, és a férfi megígérte neki, hogy ez nem fordul elő többet.
Elkezdtek együtt élni. A pénzzel volt egy kis gond, szinte az összes fizetésemet nekik adtam, a nyugdíjamból éltem. Vártam, hogy a vejem elkezdje támogatni a családot, de ő nem sietett. A lányomnak már nem szóltam semmit, mert azonnal sikoltozásban tört volna ki. Fél évig így éltek, mígnem a lányom sírva jött hozzám az unokájával és a bőröndjével.
A vejem többször meglátogatta, hogy kibéküljön, de nem engedtem be a házba, nem volt ott semmi keresnivalója. A lányom sem akart vele beszélni. Aztán nem jött többet, majd a válás és a tartásdíjrendezés után teljesen eltűnt, mintha ott sem lett volna.
Egy év telt el a válás óta, és egy fillért sem küldött a gyerekre. A végrehajtók csak széttárják a kezüket, nem találják. Így csak magunkra számíthatunk. És mi így számolunk: én dolgozom, a lányom vigyáz a babára és a házra, és várja, hogy helyet kapjanak az óvodában. Nekem már nehéz dolgozni, de nem tudok elmenni. Még ha maradnék is az unokámmal, a lányom nem keresne annyit, mint én most, és még a fizetésem is alig elég nekünk.
A legnagyobb félelmem, hogy kirúgnak a munkahelyemről, elvégre már régóta nyugdíjas vagyok. Azt fogják mondani, hogy utat kell engedni a fiataloknak, és akkor vége. De én egyelőre kitartok. Bár nem számítottam ilyen idős koromra, azt gondoltam, hogy ebben a korban a lányom lesz az, aki segít nekem, de másképp alakult.
