Valahogy úgy alakult, hogy a férjemmel végül úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk a lányunkat az új lakásában. A mi Gosiánk és a barátja ott a város szélén összedobtak valamit. A férjem és én, tudod, egy kicsit jobban megvagyunk, a cég tartja magát, szóval a mi életünk is rendeződött. De szerettük volna látni, hogyan élnek ott, mit tudnak bérelni.
Az idő elrepült, és Andrással, mint mindig az utolsó pillanatban, csomagolunk ajándékot – egy kávéfőzőt, mert a lányom szereti a kávét, és virágot a klímának. És már indulunk is, én pedig már forgatókönyvet írok a fejemben, hogy milyen jó lesz ott ülni, kávézni, beszélgetni erről-arról.
Megérkezünk, és ott… nos, nem akarom kerülgetni a forró kását, de nem az van, amire számítottam. Egy tömb, mint egy tömb, de látom, hogy a fénykorát már maga mögött hagyta. A bejárat olyan-olyan, a vakolat karcos, lift nincs, így fel kellett gyalogolnom az ötödik emeletre. Már rossz kedvem volt, de megőriztem a hidegvéremet. Elvégre a lányáról van szó, az ő életéről, az ő döntéseiről.
Bemegyünk, és ott van… kicsi, de tiszta. Megpróbálta, tényleg megpróbálta. De a bútorok, látom, különböző korszakokból valók, és nem egy páré. Festmények helyett poszterek a falakon. Leültünk egy lyukas kanapéra. Próbáltak valamit kezdeni a lakással, de látszott, hogy egy fillérjük sincs. És a szívem megesett rajtuk, ahogy néztem őket.
Ültünk, beszélgettünk. Próbáltak vidámak lenni, beszéltek a terveikről, az álmaikról. Én meg ott ülök, és magamra gondolok, hogy azzal a szándékkal jöttem ide, hogy egy kellemes találkozót tartsak, és belül érzem, hogy legszívesebben rájuk kiabálnék, hogy kapják össze magukat, hogy kezdjenek valamit ezzel az élettel. De magamban tartom, mert hogyan mondhatnám, hogy nem tetszik? Hogy sajnálom őket?
A fiú fiatal, jobb munkát vállalna, és milyen körülményeket tud biztosítani a lányomnak? Ő egyébként semmivel sem jobb, ha igyekezne, ő is kapna jobb munkát és jobb fizetést. Ők már nem gyerekek, 23 évesek.
A látogatás végén, amikor már éppen indulni készültünk, nem bírtam ki. Elővettem a táskámból egy borítékot, amit előre előkészítettem, de nem voltam biztos benne, hogy odaadom-e. Benne volt egy kis fillér nekik, elvileg valami örömre, de ők valószínűleg a lakáshoz szükséges dolgok megvásárlására költenék. Nem szóltam semmit, titokban a szekrényre tettem. Egyszer majd megtalálják, jól fog jönni.
Olyan vegyes érzésekkel tértem haza. Bárcsak büszke lehetnék a lányomra, de nem lehetek. Más lányok elvégezték az egyetemet, még mások hitelt vesznek fel, hogy saját, szép lakást vehessenek, ő pedig beletörődik abba, hogy ilyen körülmények között éljen. Fáj a szívem, mert legszívesebben tálcán adnám neki az egész világot. De tudom, hogy a saját útjukat kell járniuk, nem tudunk mindent finanszírozni.
