Anya, mint mindig, egy csoda. Mindig arra gondol, hogy mások mit fognak gondolni, ezért elképesztő, néha érthetetlen dolgokat tesz. Hogy jó benyomást keltsen, az esküvőm napján lakást adott nekem. Sajnos formálisan csak az övé volt, ezért később úgy döntött, hogy él a tulajdonjogával, és itt lakik a bátyámmal.
Egy kis faluból származom. A középiskola után bekerültem az egyetemre, és kollégiumban laktam. Pénzhiány miatt szóba sem jöhetett, hogy szobát béreljek. Még arra sem volt elég pénzem, hogy a tanulmányaim alatt meglátogassam a családomat, így csak a szünidőben látogattam meg őket.
A családunkat mindenki szinte példamutatónak tartotta, de ez messze nem volt igaz. Soha nem álltunk közel egymáshoz. Anyám mindig a munkával volt elfoglalva, apám pedig a társaság lelke volt, és minden szabadidejét az otthonától távol töltötte. A bátyám és én magunkra voltunk utalva. Általában mindenki a saját életét élte.
Ezért nem igazán húzott haza a dolog. Valójában csak a nagyapámmal volt rendszeres kapcsolatom, aki a városban élt. Hétvégenként elmentem hozzá, és segítettem neki a házimunkában, és alkalmanként minőségi időt akartam vele tölteni. Amikor nagyapám meghalt, anyám bérelte ki a lakást.
Az érettségi után megnősültem. Miután összeházasodtunk, úgy terveztük, hogy a feleségem szüleinél fogunk élni, és a jelzáloghitelhez való hozzájárulásra gyűjtünk. Édesanyám azonban úgy döntött, hogy nemes gesztust tesz, és a nagyapám után nekünk ajándékozta a lakást. A kulcsokat ünnepélyesen átadta nekünk, de a papírmunkát és az ingatlan átíratását nem ő végezte el.
Mindig kerülte a témát, vagy azt mondta, hogy most fontosabb dolgok járnak a fejében. Aztán elkezdett fenyegetőzni is, és azzal fenyegetett, hogy ha folyton emlékeztetem erre, akkor soha nem fogja átíratni a lakást rám. Ekkor jöttem rá, hogy itt valami nincs rendben. A feleségemmel akkoriban még a jelzáloghitel-hozzájárulásra spóroltunk, hogy ne maradjunk üres kézzel. Sajnos azonban a feleségem ekkor teherbe esett, és ebben a helyzetben nehéz volt bármit is letenni.
Amikor a fiunk betöltötte a második életévét, a bátyám úgy döntött, hogy beugrik az életembe és a fejemre ül. Egyszerűen csak bejött hozzám egy zsúfolásig megpakolt bőrönddel, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, és kijelentette, hogy mostantól itt fog lakni, mert az anyja nem ért egyet azzal, hogy a kollégiumban lakjon. Senkit nem érdekelt, hogy van egy kisgyerekünk, saját családunk és saját terveink.
– Miért csak te használhatnád a lakást? Nem te vagy az egyetlen gyermekem! Ha nem akarod, hogy a bátyád veled legyen, akkor bérelj neki egy szobát, és fizess érte, ha pedig nincs rá pénzed, az sem baj, Johnny veled fog lakni! – mondta anya.
Mint mondtam, a bátyámmal nem álltunk közel egymáshoz. Nem volt kedvem támogatni őt. Különben is, amint észrevette, hogy a fiunk alszik, különleges hangot adott ki. Természetesen a saját költségemen kellett etetnem, mert anyu egy fillért sem adott neki. A bátyám mindent hatalmas mennyiségben megevett, így a feleségemmel kezdtünk stresszelni, hogy ilyen tempóban már a hónap közepén nem lesz pénzünk kajára.
A feleségemmel úgy döntöttünk, hogy jobb lenne, ha a szüleihez költöznénk. Ez biztosan nem csak kevesebb pénzünkbe, de kevesebb idegbe is kerülne. Hagyjuk, hogy az anya maga foglalkozzon a kisebbik fiával, és vigyázzon rá. Még nem szóltam neki erről – szeretnék neki egy „meglepetést” adni egy ilyen „ajándékért” megtorlásként.
