Alexander látszólagos nyugalommal oldotta ki a zsinórt. A kartondobozban borítékok, egy szalaggal átkötött USB-meghajtó és egy fénykép volt. Elővette a fényképet: az étkezőjük, ő egy pohárral a kezében, mosolyogva. A tükörben, a keret sarkában Elżbieta tükörképe látszott. Nem önarckép. Bizonyíték.
„Ez valami vicc?” – morogta. Klara és Daniel ránéztek. Elżbieta hallgatott. Kezei nyugodtan össze voltak fonva.
„Nyisd ki!” – mondta Daniel határozottan.
Az első levél: egy berlini kiállítás megerősítése. A második: művészeti ösztöndíj Párizsban. A harmadik: levél az ügyvédi irodától – egyezségi javaslat, válási kérelem. Aleksander Elżbieta-ra nézett. Valami megpattant benne.
„Papír. Gratulálok. Eljátszottad, hogy művész vagy.”
„Még nem végeztem” – mondta halkan.
A negyedik boríték: bankszámlakivonatok, könyvvizsgálói jegyzetek. Repedések a „tökéletességében”. Nem bűncselekmény. Törés.
„Ez nem…”
„Ez igaz” – szakította félbe Daniel. „Ő lefotózza azt, amit te nem akarsz látni.”
Alexander elvette az USB-meghajtót.
„Mi van rajta?”
„A város. Emberek. És mi ketten” – válaszolta Elizabeth.
„Nincs időm költészetre.”
„Akkor nyisd ki a szemed” – tette hozzá Daniel.
Elżbieta elővett egy kis, papírba csomagolt kulcsot.
„A stúdióhoz. Két hónapja béreltem. Van egy másolatod, hogy emlékeztessen, hogy nem te vagy minden középpontja.”
„Vissza fogsz jönni” – nevetett keserűen. „Galériák, díszek… az igazi élet itt van.”
„Az igazi élet ott van, ahol lélegezni lehet. Itt nem tudok lélegezni.”
„Mit akarsz?”
„Békét. És hogy ne köszönts többé az én költségemre.”
„És ha nem teszem?”
„Akkor itt maradsz ezzel a fényképpel. Egy férfiról, aki összekeverte a fényt a reflektorfénnyel.”
„Mi nem vagyunk tragédia.”
„Mi egy projekt voltunk. Az enyém ma véget ér.”
Elżbieta felvette a kabátját és elvette a fényképezőgépét. A reggel már levette a jegygyűrűjét. Klara bizonytalanul nézett rá:
„Ha szükséged van egy tetőre a fejed felett…”
„Köszönöm. Már van. Csak eddig féltem ott élni.”
Daniel felállt.
„Kikísérlek.”
„Drámai vagy” – mondta Aleksander. „Színházzá alakítod az étkezőmet.”
„Lehet. De most először van benne levegő” – válaszolta Daniel.
A folyosón, a liftben csend volt.
„Félsz?” – kérdezte Daniel.
„Igen. Ezért tudom, hogy helyesen cselekszem.”
Lassan sétált. Az eső festette a világot. Megállt, és felemelte a fényképezőgépét. Katt. Katt. Minden fotó olyan volt, mint egy lélegzetvétel.
Aleksander egyedül ült a lakásban. A fotót nézte, mintha az válaszolhatna neki. Valami keserűt akart írni, de nem tudta, mit. Klara teát hozott neki.
„Nem gyűlölöm őt” – mondta halkan.
„Nem is kell. Csak engedd el.”
„És te?”
„Sosem tudtad, hogyan tarts meg. Ma nem fogom megtanítani neked.”
Daniel visszajött a kabátjáért.
„Holnap kilenc órakor találkozunk az auditorokkal.”
„Ez büntetés?”
„Felnőttség.”
Alexander egyedül maradt a dobozzal. Egy közönséges kartondoboz. Nevetséges – valakinek, aki mindent számokban mér. És mégis fájt. A polcra tette, az üres albumok mellé. A bor víz ízű volt.
Elżbieta megérkezett a stúdióba. Por és festék szaga volt. Bedugta az USB-meghajtót. Mappák: „Utcák 5:00”, „Emberek az ablakokban”, „Mi – belülről”. Megnyitotta a filmet: ő, a tükörben, nevetve magán. „Szia” – mondta. A mappa nevét „Én”-re változtatta.
Az ablakon kívül fények, árnyékok, eső. Felállította az állványt. Egy fotó. Majd még egy. Egy pillanat, amit senki sem vehet el tőle.
