Toby megfogta testvére kezét, és elvitte a peron végébe, ahol az emberek rohanva haladtak el mellettük, és senki sem figyelt rájuk. Hirtelen elengedte a kezét, és egyenesen a szemébe nézett.
„Hogy tudsz így nevetni?” – mondta halkan, de hangja dühtől és szomorúságtól remegett. „Az az ember… talán vannak gyerekei. Talán volt egyszer otthona. Talán tegnap még olyan volt, mint te.”
Mark vállat vont, és ironikus mosoly jelent meg az arcán.
„Ne oktass ki, Toby. Tudom, hogy működik az élet. A világ nem bocsát meg a gyengeséget. Ha nincs erőd, eltaposnak. Ő vesztett, én nyertem. Így van ez.”
„Te nyertél?” Toby a szemébe nézett. „Pénzed, autóid, házad van, de belül üres vagy, Mark. Üres és fáradt. Már nem embereket látsz, csak árnyakat.”
Mark idegesen elfordult, de arcán aggodalom látszott.
„Ne játszd a szentet. Orvos vagy, tudod, hogyan működik a világ. A gyengék halnak meg elsőként.”
„Nem” – válaszolta Toby nyugodtan, de határozottan. „Azok halnak meg, akiket nem szeretnek. Akik már nem hisznek abban, hogy szerethetők.”
A szavak nehezen lógtak közöttük, mintha megállították volna a levegőt. A távozó vonatok zajában és a siető emberek lépteinek zajában a csendjük hangosabb volt, mint egy sikoly. Mark végigsimította a haját, megpróbált mosolyogni, de a mosoly remegett.
„Tudod” – mondta végül –, „talán igazad van. Vagy talán nincs. De az élet megtanított arra, hogy a mesék nem léteznek.”
Toby nem válaszolt. Odament a hajléktalanhoz, kivett néhány bankjegyet a pénztárcájából, és a kezébe csúsztatta. A férfi meglepetten nézett rá. Egy pillanatra szikra gyúlt a fáradt szemében – hála, emberség, élet.
Mark csendben nézte. Valami megtört benne, bár még nem tudta, mi. Amikor felszálltak a vonatra, csendben maradtak. Toby kinézett az ablakon, Mark pedig a semmibe bámult, és eszébe jutott egy kép, amelyet évek óta elnyomott az emlékezetéből – az apja, kezében egy bőrönddel, ugyanazzal a fáradt tekintettel a szemében. És Toby szavai: „Akiket senki sem szeret, azok meghalnak” – visszhangoztak benne. Hosszú idő óta először érezte a szégyent. Nehéz, keserű szégyent, amely mélyen égett ott, ahol korábban csak büszkeség volt.
Amikor hazatértek, Toby az esküvőjére készült. Clara boldogan mosolygott, nem tudva, mi történt az utazás során. Mark bezárkózott a dolgozószobájába. Kinyitott egy régi, poros dobozt. Benne fényképek voltak: ő fiúként, a kis Toby, az anyja, az apja – fiatalok, mosolyogva. A hátoldalára ez volt írva: „Mindig együtt.”
Ezek a szavak úgy hatottak rá, mint egy csapás. Mindig együtt. Pedig évek óta nem voltak együtt. Apja egyedül halt meg egy kisvárosban. Mark tudta, de nem ment el a temetésre. Azzal magyarázta, hogy nincs ideje. Az igazság azonban más volt: félt. Félt a szemébe nézni. Félt önmagától.
Másnap Tobyhoz ment. Sápadt volt, fáradt, de elszánt.
„El akarok menni valahova” – mondta. „Veled.”
Együtt elmentek a város szélén lévő temetőbe. Egy egyszerű, szürke sírkövön egyetlen név állt: Daniel. Apa. Toby lehajolt, letett egy virágot, és suttogva mondta:
„Akkor megmondtam, hogy ne menj el… de talán nem tudtuk volna megakadályozni.”
Mark csendben állt mellette. Könnyek csorogtak le az arcán.
„Nem akartam megbocsátani neki” – mondta végül, megtört hangon. „Azt hittem, ha gyűlölöm, a fájdalom elmúlik. De soha nem múlt el.”
Toby karját Mark vállára tette. Több mint húsz év után Mark először engedte meg magának, hogy igazán megöleljék. Nem mondott semmit. Ott állt, mint egy fiú, aki végre megtalálta az utat hazafelé.
Amikor visszatértek, Clara már várt rájuk. Az esküvő egy hét múlva volt. Mark nézte őket – ahogy nevettek, ahogy gyengéden megérintették egymást – és először nem érzett irigységet. Békét érzett. Megértett valamit, amit egész életében nem akart beismerni: hogy a boldogság nem trófea. A boldogság az, aki minden ellenére marad.
Az esküvő után Mark egyre gyakrabban látogatta meg a bátyját. Élvezte, hogy a szomszéd gyerekekkel játszott, megjavította a biciklijeiket, meséket mondott nekik. Toby mosolyogva nézett rá – végre meglátta benne azt a fiút, akit egykor ismert: védtelen, hétköznapi, jó.
Egy nyári estén együtt ültek a teraszon, mindketten egy csésze teával a kezükben.
„Rossz testvér voltam” – mondta Mark.
„Nem” – válaszolta Toby. „Csak nehéz időket éltél át. Senki sem tanította meg neked, hogyan kell megbocsátani.”
„Gondolod, hogy még megtanulhatom?”
„Amíg lélegzel, mindig megtanulhatod.”
Mindketten nézték a naplementét. Az ég lángolt a rétek felett, és a levegő békét árasztott. Mark lehunyta a szemét. Sok év után először nem akart többé elmenekülni, semmit sem akart bizonyítani. Csak itt akart lenni, most, a testvérével.
A városban, ahol egyszer kinevette egy hajléktalan embert, az emberek ismét elhaladtak egymás mellett. Talán az az ember még életben volt – talán valaki segített neki, talán kapott egy második esélyt. Az élet furcsa módon bezárult a kör.
Az évek teltek. Mark megöregedett, Tobynek és Clarának két fia született. Egy nap, amikor a fiatalabbik, Daniel megkérdezte bácsikáját, miért sír, Mark mosolygott és így válaszolt:
„Mert néha a könnyek nem szomorúságot jelentenek. Néha azt jelzik, hogy végre megtaláltad a megbocsátást.”
Abban a pillanatban Toby rájött, hogy minden veszteség, hiba és csend ellenére a családjuk újra megtalálta az életet. Nem volt tökéletes, de valóságos volt. Pont mint régen, amikor két fiú az ablaknál várta, hogy apjuk hazajöjjön.
És talán – valahol, egy másik világban – ő tényleg visszajött.
