Michael mozdulatlanul állt, a konzolt haszontalan pajzsként szorítva a mellkasához. Arcát elöntötte a sápadtság, szeme tágra nyílt – már nem volt benne harag, csak félelem. Nem Emmától, hanem önmagától, attól, amit éppen tett. Lassan visszatette a konzolt az asztalra, mintha áldozatot hozna.
Emma nem mozdult, nem nézett rá. Csendben ült, és a laptop helyét, amely nyitott sebnek tűnt, bámulta. Michael letörölte izzadt homlokát, és érezte, ahogy hideg verejték csorog le a nyakán.
Két óra. Pontosan két órája volt, hogy helyrehozza, amit tönkretett. Mehetett volna egy zálogházba, de már a gondolat is, hogy eladja a konzolt, rosszul lett tőle. Ez volt az egyetlen menekülése – az egyetlen dolog, ami lehetővé tette számára, hogy elfelejtse, hogy hónapok óta nincs munkája, hogy az egész élete darabokra hullik. De most nem volt ideje a bánkódásra.
A konyhába ment, felvette a telefont, és remegő ujjakkal tárcsázta a nővére számát.
„Halló?” Jen vidám hangja válaszolt, háttérben nevetés és játék hangjai hallatszottak. „Mike! Mi van?”
„Jen, hallgass meg. Add vissza Emma laptopját, most azonnal. Hallod? Most azonnal.”
Csend lett a vonal másik végén, majd egy sóhaj és egy türelmetlen hang:
„Mi van már megint? Mondtam, hogy csak pár napra kell. Alexnek versenye van, nem állhat le félúton. Ugyan már, ez nem a világ vége.”
„Jen, te nem érted!” – remegett a hangja. „Emma visszajött. Mindent tud. Dühös. Azt mondta, ha két órán belül nem veszek neki új laptopot, nem jöhetek haza. El fogja adni a konzolomat!”
A vonal másik végén rövid nevetés hallatszott.
„Tényleg? És mit, félsz tőle? Mike, férfi vagy, vagy nem? Mondd meg neki, hogy nyugodjon meg, ez csak egy laptop. A nők szeretik a drámát, holnapra már túl lesz rajta.”
„Nem, Jen. Te nem ismered őt. Ezúttal vége.”
Csend. Aztán csak egy halk sóhaj.
„Oké, de Alex még egy órát, talán másfél órát fog dolgozni. Akkor visszaadjuk neked.”
„Az túl késő.” A hangja üres volt. De Jen már letette a kagylót.
A telefon kiesett a kezéből. Leült az asztalhoz, és eltakarta az arcát a kezével. Az idő fogyott. A nappali órája hangosan ketyegett, minden másodperc úgy hangzott, mint egy kalapácsütés.
Néhány perc múlva hirtelen felállt, fogta a konzolt, betette a táskájába, és elindult. Odakint ömlött az eső. A szél hideg cseppeket fújt a gallérja alá, de ő gyorsan sétált, előrehajolva, mintha az eső elmossa volna a bűntudatát. Egy szó visszhangzott a fejében: két óra.
A zálogházban régi fém és por szaga volt. A pult mögött egy kövér, komor tekintetű férfi ült.
„Mit hozott?”
Michael letette a konzolt.
„Mennyit ad érte?”
„Ezért a modellért? Háromszázat.”
„Mi? Ez szinte új!” – kiáltott fel. „Kétszer ennyit fizettem érte!”
„Nem emlékeket árulok, hanem berendezéseket. Vagy elfogadod, vagy nem.”
Michael lehunyta a szemét. Látta Emma arcát, hideg tekintetét, hallotta a hangját.
„Elfogadom.”
Aláírta a papírokat. Három gyűrött bankjegyjel a zsebében távozott. Az esőben haszontalan papírfoszlányoknak tűntek.
Végül talált egy boltot, ahol használt elektronikát árultak. Bent por és műanyag szag volt.
„Egy laptopot keresek, erős, de olcsó” – mondta halkan.
„Van egy, régi, de működik. Négyszáz.”
„Csak háromszázam van” – válaszolta lemondóan.
Az eladó vállat vont.
„Rendben, vigye. De ne jöjjön vissza panaszokkal.”
Michael fizetett, elvette a dobozt, és visszament. Amikor kinyitotta a lakás ajtaját, pontosan két óra telt el.
Emma az íróasztalánál ült. Nem mozdult, még akkor sem, amikor belépett.
„Meghoztam” – mondta halkan. „Nem ugyanaz, de megtettem, amit tudtam.”
Emma felemelte a fejét. Szeme fáradt volt, élettelen.
„Elmentél a zálogházba?”
„Igen.”
„Eladtad a konzolt?”
„Igen.”
„És felhívtad a nővéredet?”
„Igen.”
„És?”
„Azt mondta, holnap reggel visszahozza a laptopot.”
Emma lassan felállt.
„Holnap reggel? Két órát mondtam.”
A csend késként hasított a levegőbe. Michael kinyitotta a száját, de nem talált szavakat.
Emma felvette a kábelt az asztalról, és a laptopos dobozra tette.
„Megtarthatod. Már nincs rá szükségem.”
„Emma… kérlek, megpróbáltam…” suttogta.
„Csak akkor próbáltad meg, miután már mindent tönkretettél. Az nem próbálkozás. Az félelem” – válaszolta nyugodtan.
Felvette a kabátját, a vállára vetette, és az ajtó felé indult.
„Hova mész?” – kérdezte őrülten.
„A nővéremhez. Ott legalább senki sem kezeli a munkámat játéknak.”
Megállt az ajtóban.
„Nem a laptopról van szó, Michael. Vagy a pénzről. Hanem a tiszteletről. Arról, hogy nem látsz engem. Hogy azt hiszed, várhatok, hogy mindent elviselek. Nem.”
Az ajtó csendesen bezárult.
Michael egyedül maradt. Az egyetlen hang a szobában az ablakpárkányra hulló eső volt. Leült a kanapéra, és a dobozt bámulta az asztalon. Hosszú ideig. Olyan sokáig, hogy az eső szitálásba ment át, majd csend lett.
Felállt. Kivette a zsebéből a három bankjegyet, és üres tekintettel bámulta őket. Aztán elővette a telefonját. Jen üzenete villant fel a képernyőn: „Visszavittem a laptopot. Sajnálom.”
Kinézett az ablakon. Az utca csillogott az esőtől. A távolban elhaladt egy busz, fényei áttörték a sötétséget. Homlokát a hideg üveghez nyomta. Hosszú idő óta először érezte igazán az ürességet – nem a lakásban, hanem magában.
Emma aznap este nem jött vissza. Sem másnap.
Néhány nappal később egy futár hozott egy borítékot. Benne volt egy kulcs és egy rövid levél:
„Nem haragból mentem el. Kimerültségből mentem el. Két órád volt. Én évekig vártam. Vigyázz magadra, Mike.”
A levél az ő parfümjének illatát árasztotta. Michael sokáig tartotta a kezében, amíg a keze remegni nem kezdett. Az olcsó laptop még mindig a szekrényen állt, kicsomagolatlanul. Leült, és kinyitotta. Új dokumentumot hozott létre a képernyőn, és ezt írta:
„A bocsánatkérés nem szavakból áll. Hanem tettekből.”
Nem tudta, miért csinálja. De írt. Róla, az esőről, a csendről, arról, hogy mikor vesztette el mindent anélkül, hogy észrevette volna. És minden sorral érezte, hogy lassan újra lélegzik.
Másnap reggel a lakás világosabb volt. A nap félénken sütött be a függönyön keresztül. Emma asztalán, ahol korábban a laptopja állt, egy kis pohár víz és egy levendulavirág volt.
És nagyon hosszú idő után először a lakás újra az élet illatát árasztotta.
