Amikor Emma levette a kezét az arcáról, vér csordult le lassan az állán. Fémes ízt érzett a szájában, érezte a csempe hűvös érintését az arcán. Nem sírt. Szemében nem volt könny, mozdulatlanul nézett, csendes, elfojtott ragyogással. Adam fölötte állt, nehéz lélegzetet vett, kezeit ökölbe szorította. Szemében düh volt, de valami más is – valami, ami a félelemhez hasonlított. Mintha félne önmagától.
Emma lassan felállt, a szekrénynek támaszkodva. Nem nézett rá. Elhagyta a konyhát, és bement a fürdőszobába. A csapból víz folyt, egyenletesen, nyugodtan, mintha egy másik világban lenne. Adam a konyhában maradt, a törött tányérok között, és a zsíros csempén nézte a saját tükörképét. Minden szilánk visszatükrözte az arcát – megvágott, idegen, darabokra törött.
A fürdőszobában Emma megmosta az arcát. A víz rózsaszínűvé vált, és lefolyt a lefolyóba. Nem próbálta elállítani a vérzést. A tükörben nézte magát: arca zúzott, vágott volt, szemei csendesek. Nem volt benne félelem vagy kétségbeesés – csak valami kemény, mozdíthatatlan. Érezte, hogy valami bezárult benne. Valami visszafordíthatatlan.
Visszatért a konyhába. Adam egy székre ült, lehajtott fejjel. Amikor meglátta, hirtelen felállt, mintha meg akarna valamit javítani, visszafordítani.
„Emma… én… nem akartam… esküszöm, nem akartam…” Hangja remegett.
„Tudom” – mondta halkan. „Soha nem akarod. Csak megteszed.”
Szótlanul állt. Az a mondat minden kifogását elvágta. Nézte, ahogy a szekrényhez sétál, kinyitja, és elővesz egy régi táskát. Elkezdte összepakolni a holmiját: néhány ruhát, dokumentumokat, a telefonját, a kulcsait. Nyugodtan mozgott, mintha már régóta tervezte volna.
„Hova mész?” – kérdezte rekedten.
„Nem tudom. Bármelyik helyre, ahol nem érezni a te „később” szagát.”
„Emma, kérlek… maradj, beszéljük meg…” Egy lépést tett felé.
A nő felnézett.
„Próbáltam. Évekig. Mindig azt mondtad, hogy majd később beszélünk. Szóval… most van a „később”.
Felvette a kabátját, fogta a táskáját, és az ajtó felé indult. Adam pánikba esett, és megragadta a karját, de azonnal elengedte, mintha tűzhöz nyúlt volna.
„Ha most elmész…” – kezdte, de elhallgatott.
„Akkor végre lesz időd rendet rakni magad után” – mondta Emma nyugodtan, és elment.
Az ajtó csendesen bezárult.
A lépcsőházban csend volt. Emma lassan leereszkedett a lépcsőn, minden lépése visszhangzott, mintha a véghez vezető visszaszámlálás lenne. Amikor kilépett az utcára, a levegő hűvös volt és eső illata volt. Leült egy lámpaoszlop alatti padra. Zsebkendőjével letörölte az arcáról a vért, és mély levegőt vett. A mellkasa üresnek érezte magát, de volt még valami más is – egy röpke szabadságérzet, olyan tiszta, hogy fájt.
Elővette a telefonját. Egy üzenet egy régi barátjától: „Hogy vagy?”
Emma röviden válaszolt: „Jobban.”
Felállt, és céltalanul, terv nélkül sétált tovább. Az utcák szinte üresek voltak, csak a nedves aszfalt tükrözte a lámpák fényét. Hosszú ideig sétált, amíg nem érezte, hogy a hideg átjárja a kezeit. Belépett egy kis kávézóba, amely egész éjjel nyitva volt. A pincérnő, egy fiatal lány, az arcára nézett, majd a száján lévő véres foltra, de nem mondott semmit. Teát hozott. Emma csendben ült, és az ablakon keresztül nézte, ahogy az eső elmosja a várost.
A távolban elhaladt egy villamos, fényei az ablakon át úgy mozogtak, mint egy másik élet árnyéka. Hosszú idő óta először nem érezte szükségét, hogy bármit is magyarázzon. Csak ott volt. Lélegzett.
Adam eközben a konyha padlóján ült. Körülötte kerámiadarabok hevertek, a tegnapi élet maradványai. Felvette az egyik szilánkot – fehér volt, egy kis piros folttal. Emma vére. Hosszú ideig nézte, majd lassan letette. Homlokát térdére hajtotta, és évek óta először sírni kezdett. Nem a fizikai fájdalomtól, hanem attól a félelmetes felismeréstől, hogy semmi sem lehet visszafordíthatatlan.
A lakás hideg volt. A villany magától kialudt, mintha még az áramnak is elege lett volna ebből a helyből. Adam a sötétben ült, és hallgatta az eső kopogását az ablakpárkányon. Minden csepp egy-egy emlék volt. Mindegyik emlékeztette valamire, amit megígért, de soha nem tett meg.
Végül felállt, bement a hálószobába, és kinyitotta a szekrényt. A polcon, a régi ruhák között feküdt egy fénykép róluk, amikor még nevettek. Kivette, sokáig nézegette, majd zsebre tette. Nem tudta, miért. Talán azt akarta elhitetni magával, hogy még mindig van valami.
Emma visszatért az utcára, amikor az eső alábbhagyott. Az utcák üvegként csillogtak. A híd felé sétált, és alatta a folyó sötét, nyugodt szalagnak tűnt. Megállt, és nézte a vizet. Nem Adamre gondolt. Nem a bosszúra vagy a múltra gondolt. Magára gondolt – arra a személyre, akit valahol a mosás, a főzés és a várakozás között elvesztett.
Mély levegőt vett. Hosszú idő óta először nem érezte a mellkasán nehezedő terhet. A telefonja újra rezegni kezdett a zsebében, de nem nézett rá. Csak elsétált a folyó mentén, a vízben tükröződő fények felé.
Minden lépéssel távolabb került a lakásától, a fájdalomtól, az ő „későbbjétől”.
Most már tudta – a „később” egy olyan szó, amely apránként megöli a szerelmet.
És ő élni akart.
Amikor elhaladt a villamosmegálló mellett, megérkezett az éjszakai villamos. Felült. Az ablak mellé ült. A város csendes filmként peregtek el az üveg előtt. Arcán nyugalom volt – nem diadalmas, nem boldog, hanem valami mélyebb: a bizonyosság, hogy ez a vég. És hogy minden vég egyben kezdet is.
Becsukta a szemét. A villamos továbbhaladt, eltűnt a ködben és az esőben.
És hosszú idő óta először csend uralkodott a szívében.
