„Úgy néz ki, mint a hiányzó fiad” – suttogta a milliomos menyasszonya. Ami ezután történt, az egész utcát megbénította.
Az emberek megálltak, miközben Marcus és Victoria lassan közeledtek a fiúhoz. A levegő mintha megfagyott volna, csak a városi zaj maradt tompa háttérzajként. Marcus szíve vadul vert, miközben a fiú tekintete találkozott az övével.
– Daniel… – szaladt ki belőle önkéntelenül, rekedt hangon.
A fiú kissé hátrahőkölt, mintha megijedt volna ettől a névtől.
– Ismersz engem? – kérdezte óvatosan.
Marcus megrázta a fejét, és leguggolt hozzá.
– Nem… de talán ismertelek valaha.
Victoria odanyújtotta a kabátját a fiúnak, aki reszketett a hűvös esti szélben.
– Gyere, édesem, hideg van. Miért vagy itt egyedül? – kérdezte gyengéden.
A fiú habozott, aztán vállat vont.
– Nem tudom. Egy bácsi azt mondta, várjak itt. De már nem jött vissza.
Marcus szíve összeszorult. Egy bácsi? Egyedül hagyta ezt a gyereket az utcán?
– Milyen bácsi volt az? – kérdezte feszülten.
– Ő… – a fiú elgondolkodott, majd halkan folytatta – …azt mondta, segít megtalálni az apukámat.
Victoria és Marcus egymásra néztek. Marcus hirtelen úgy érezte, nem kap levegőt.
– Miért… miért gondolod, hogy az apukád itt van? – kérdezte lassan, próbálva nyugodt maradni.
A fiú vállat vont.
– A bácsi mutatott egy fényképet. Egy férfi volt rajta, pont olyan, mint te.
Victoria szeme elkerekedett.
– Tehát valaki… szándékosan hozott ide téged?
A fiú bólintott.
– Azt mondta, az apám itt lakik. És ha meglátom, menjek oda.
Marcus felállt, remegő kézzel elővette a pénztárcáját, és kinyitott egy régi, gyűrött fotót: egy kisfiú mosolygott rajta a parkban, lufi a kezében. Ugyanaz a haj, ugyanaz a dimple.
– Ez te vagy? – kérdezte, hangja szinte suttogás volt.
A fiú nézte a képet, majd lassan bólintott.
– Ez… az én arcom… csak kisebb koromban.
Marcus keze elernyedt.
– Istenem… – suttogta. – Daniel…
Az utca közepén álltak, az emberek köréjük gyűltek, néhányan suttogtak, mások kamerát emeltek.
– Találtam a fiamat… – mondta Marcus halkan, de az arca fehér volt, mint a fal. – Tizenkét év után…
Victoria könnyes szemmel nézett rájuk, de a fiú arca összezavarodott.
– Ha te vagy az apám… hol voltál eddig? – kérdezte halkan.
Marcus szíve megszakadt.
– Kerestelek, mindenhol. Rendőrségnél, magánnyomozóknál… mindenütt. Egy percre sem adtalak fel.
A fiú szemében valami furcsa villant.
– De az a bácsi azt mondta, te nem akartál engem.
– Mi? – kérdezte Marcus döbbenten. – Ki mondta ezt?
– Ő. A férfi, aki elvitt. Azt mondta, te gazdag lettél, és elfelejtettél engem.
Marcus hátratántorodott.
– Elvitt? Hogyan érted ezt?
A fiú tétován elővett a zsebéből egy gyűrött kis medált. Kinyitotta. Benne egy nő képe – Marcus felesége, a nő, aki évekkel ezelőtt autóbalesetben meghalt.
– Ő adta nekem ezt. Azt mondta, mindig hordjam.
Marcus letérdelt, és átölelte a fiút. A karjai remegtek.
– Ő az anyád volt… Istenem… – suttogta. – Valaki ellopott téged tőlem.
Ebben a pillanatban egy fekete autó fékezett le mellettük. Két férfi ugrott ki, öltönyben, sötét napszemüvegben.
– Daniel! – kiáltotta az egyik, de a fiú hátrált Marcus mögé.
– Ők azok! – mondta remegve. – Ők vitték el!
Marcus azonnal előkapta a telefonját.
– Ne közelítsenek! Már hívom a rendőrséget!
Az utca zűrzavarba borult – emberek kiabáltak, valaki videózott, egy járókelő közéjük állt, hogy feltartsa a férfiakat. A sziréna hangja néhány perc múlva megtörte a levegőt.
Amikor a rendőrök megérkeztek, a két férfit lefogták. Kiderült, hogy az egyik Marcus régi üzlettársa volt – az, aki évekkel ezelőtt pénzügyi vitájuk után eltűnt. Ő állt Daniel elrablása mögött is, bosszúból. A fiú soha nem tudta, miért hurcolták el, csak elhitte, amit mondtak neki.
A rendőrök elvitték a férfiakat, az utca lassan kiürült. Marcus térdre ereszkedett a fiával szemben.
– Tudom, hogy nem tudok visszaadni tizenkét évet, fiam… – mondta, hangja megremegett. – De ha engeded, újrakezdhetnénk.
Daniel tétovázott, aztán a szemébe nézett.
– Te tényleg nem adtál fel?
Marcus a fejét rázta.
– Soha. Minden este érted imádkoztam.
A fiú szeme megtelt könnyel.
– Akkor… talán hazamehetek veled.
Marcus átfogta a vállát, és mindketten sírtak a járda szélén. Victoria letérdelt melléjük, kezét Marcus karjára tette.
– Most már vége – mondta halkan. – Végre otthon van.
A nap utolsó sugarai megvilágították a jelenetet: egy apa, aki visszakapta a fiát, és egy város, amely néma tanúja volt annak, hogy a csodák néha valóban megtörténnek – még a legforgalmasabb utcákon is.
