— Milyen divat az, hogy az ember nem mossa el a saját edényét? — morogta Anna Petrovna, miközben lecsapta a villát az asztalra. — Régen az asszony tudta, mit kell csinálni a házban, nem pedig gépekre bízta!
Alevtina mély levegőt vett, és próbált nyugodt maradni. — Anna néni, ma már ez teljesen normális. Nem azért, mert lusta vagyok, hanem mert dolgozom. Egész nap az irodában ülök, estére már nincs erőm mosogatni.
— Akkor miért mentél férjhez, ha dolgozni akarsz, mint egy férfi? — csattant fel a nő. — Az én Gena fiamnak meleg vacsora és rend kell!
Gena lesütötte a szemét, mint egy gyerek, akit rajtakaptak valamin. — Anyu, hagyd már… — motyogta.
— Nem, nem hagyom! — vágta rá az anya. — Látom, mi folyik itt! Az én fiamat ez a nő elhúzza tőlem, aztán majd elfelejti, ki nevelte fel!
Alevtinának elszorult a torka, de már nem tudta tovább magában tartani. — Nézze, Anna néni, én nem akarom elvenni magától a fiát. Csak szeretném, ha a saját életünket élhetnénk.
— A saját életeteket? Az én pénzemen, az én házamban? — csapott a mellére a nő. — És még panaszkodsz is?
— Anyu, elég! — mondta hirtelen Gena, hangosabban, mint eddig valaha. — Felnőtt ember vagyok. El kell költöznünk.
Anna Petrovna elsápadt. — Mit mondtál?
— Azt, hogy holnap elmegyünk. A lakásban már befejezték a festést, csak be kell pakolni.
Alevtina nem hitt a fülének. A férje végre kiállt mellette. Aznap este csendben csomagoltak. Anna Petrovna a szobájában ült, nem szólt semmit. Csak reggel, amikor elindultak, állt az ajtóban összefont karokkal.
— Még visszajöttök hozzám, meglátjátok — mondta keserűen.
A költözés után Alevtina úgy érezte, végre fellélegezhet. Az új lakás még félkész volt, de az ablakon beömlő napfény, az új bútorok illata és a csend mindennél többet ért.
— Ugye, milyen szép lett? — kérdezte reménykedve.
— Szép… csak kicsit szűk — válaszolta Gena bizonytalanul, miközben körbenézett.
— Majd berendezzük. Lesz közös életünk, nem? — mosolygott rá Alevtina.
Gena bólintott, de a telefonja már a kezében volt. — Anyu írt. Azt kérdezi, megvettük-e a hűtőt.
Alevtina lehajtotta a fejét. — Gena, kérlek, ne most. Csak egy estét legyen a miénk.
A férfi vállat vont, de letette a telefont. — Rendben.
Az első hetek nyugodtan teltek. Alevtina dolgozott, esténként főzött, és próbált hinni abban, hogy minden rendbe jön. De a hívások egyre gyakoribbak lettek. Anna Petrovna naponta többször is felhívta a fiát: reggel megkérdezte, mit evett, délben, hogy meleg van-e a lakásban, este pedig, hogy Alevtina mit főzött.
Egy este Gena későn jött haza. — Anyu rosszul van — mondta lihegve. — Azt mondta, fáj a szíve.
— És most mit akarsz csinálni? — kérdezte halkan Alevtina.
— Hát… elmegyek hozzá pár napra, amíg jobban nem lesz.
— Pár napra? — Alevtina nevetett, de a hangja remegett. — Tudod, hogy ez nem pár nap lesz.
Gena nem válaszolt.
Három hét telt el. Alevtina egyedül ébredt, egyedül evett, és egyedül aludt el. A férje minden este ígérte, hogy „hamarosan visszajön”, de mindig volt valami újabb ok.
Egy este Alevtina becsukta a laptopját, és elindult a régi ház felé.
Az ajtót Anna Petrovna nyitotta ki. Arcán diadalmas mosoly ült. — Aha! Tudtam, hogy előbb-utóbb idejössz!
— Nem, csak a férjemért jöttem — mondta halkan Alevtina.
A nappaliban Gena ült, pizsamában, teát kavargatva. — Anyu gyenge még. Nem hagyhatom magára.
— És engem? Engem nyugodtan hagyhatsz egyedül?
— Ne kezdjük megint, Alya…
Ekkor Alevtina rájött, hogy nincs tovább. Nincs értelme harcolni valamiért, ami sosem lesz az övé.
— Tudod mit, Gena? Maradj itt. Talán ez az, amit igazán akarsz.
— Mit beszélsz? — nézett rá a férfi ijedten.
— Azt, hogy én elmegyek. Végleg. — Alevtina felegyenesedett, és soha nem érezte magát ilyen nyugodtnak. — Az a lakás az én nevemen van. Élj ott, ha akarsz. Vagy add el. Nekem már mindegy.
Anna Petrovna összerezzent. — Hogy mersz így beszélni?
— Könnyen — mondta Alevtina, és becsukta maga mögött az ajtót.
Egy hónappal később Alevtina új munkahelyet kapott, új barátokat, és végre elkezdte berendezni az életét úgy, ahogy mindig is akarta.
Egy vasárnap reggel, amikor a nap besütött az ablakon, felrakta a kávét, és elindította a mosogatógépet. A gép halkan zúgott, ő pedig elmosolyodott.
— Na, látod, Anna néni — suttogta magában —, elmosogat helyettem, és én mégis boldog vagyok.
És valóban az volt.
