Sofía sokáig hallgatott. Nem mondott semmit, csak nézte, ahogy az asztalon álló gyertya remeg, nyugtalan árnyékokat vetve a falra. Valami eltört benne. Nemcsak a fáradtság volt az, és nem is a harag – hanem a bizonyosság, hogy az otthon, amit annyi szeretettel védett, már nem teljesen az övé.
– Rendben – mondta végül halkan. – Jöjjenek.
Martin felnézett, meglepődve a vita hiányán.
– Tényleg?
– Tényleg.
A következő napokban Sofía szinte nyugtalanító nyugalommal készült. Kimosta a függönyöket, rendbe tette anyja porcelánkészletét, meggyújtotta a kedvenc gyertyáit. De a tekintete megváltozott. A csendje súlyt kapott.
Karácsony előestéjén, amikor megszólalt a csengő, a házban fahéj és fenyő illata terjengett. Irina lépett be először, prémkabátban, elégedett mosollyal.
– Nahát, Sofía, végre egy kis élet ebben a házban! – mondta, miközben a táskáit a földre tette.
Utána Lídia néni és az unokatestvérek ellepték a lakást hangos nevetéssel, bőröndökkel, zajjal.
Sofía némán figyelte őket. Ami valaha az övé volt – menedék, emlék – most idegeneké lett, akik bútorokat tologattak, szekrényeket nyitogattak, mindent megváltoztattak.
Martin boldognak, felszabadultnak tűnt.
– Látod, Sofía, mintha itt több fény lenne, igaz? – mondta, miközben girlandokat akasztott a falra.
Sofía csak bólintott, alig mosolyogva.
A vacsora hangos volt, végtelen. Mindenki beszélt, koccintott, nevetett. Sofía tálalt, gyűjtötte a poharakat, tettette, hogy minden rendben van. De belül már mindent tudott.
Amikor az óra éjfélt ütött, mindenki kiáltotta: „Boldog karácsonyt!” és ölelkezett. Sofía lassan felállt, bement a szobájába, és elővette a lakás papírjait tartalmazó mappát. Pár másodpercig nézte, mintha elbúcsúzna tőle. Aztán a táskába tette, felvette a kabátját, és hangtalanul kiment.
Kint halkan hullott a hó Prága utcáira.
Sokáig sétált céltalanul, szívva a hideg levegőt, ami lassan visszahozta a nyugalmát.
Amikor elhaladt a ház kapuja előtt, megállt egy pillanatra, és felnézett a megvilágított ablakokra. Odabent Martin és az anyja árnyait látta, ahogy együtt nevetnek.
Sofía elmosolyodott – másképp, békésen, szabadon.
Másnap reggel, amikor Martin az egész házat átkutatta, csak egy cetlit talált az asztalon:
„Köszönöm az emlékeket. Ez a ház már nem az enyém. De a béke – igen.”
Mellette pedig ott volt a lakás kulcsa.
Recommended
