William hangja megtörte a csendet.
– Hogy hívnak, kisfiam? – kérdezte halkan, de valami furcsa remegés volt a hangjában.
A fiú megállt az evésben, ijedten nézett fel.
– Tom – suttogta. – Tom Miller.
Claire lélegzetét visszafojtotta. Még a falióra kattogása is túl hangosnak tűnt. William egy lépést tett közelebb, tekintete kemény maradt, de valami lágy fény is villant benne.
– Miller… – ismételte lassan. – Hol vannak a szüleid, Tom?
A kisfiú vállat vont, és könnyek csillantak meg a szemében. – Anyu… meghalt tavaly. Apát nem ismerem.
Claire szíve belesajdult. – Uram, csak egy tál ételt adtam neki. Olyan éhes volt, és maga nem volt itthon, én… nem akartam bajt okozni – mondta gyorsan, remegő hangon.
William nem válaszolt rögtön. Leült az egyik székre, és egy pillanatra az arcát a kezébe temette. Aztán mély levegőt vett.
– Maga… nem okozott bajt, Claire – mondta csendesen. – De ez a fiú… ismerős.
Claire értetlenül nézett rá. – Ismerős?
William lassan felállt, odalépett a fiúhoz, és leguggolt elé. – Tom, mondtad, hogy az anyád meghalt. Mi volt a neve?
– Mary – suttogta a fiú. – Mary Collins.
William szinte elsápadt. – Mary Collins… – ismételte, és a hangja megtört. – Ő dolgozott nálam… régen, a személyzetnél.
Claire tágra nyílt szemmel nézett az urára. – A maga házában?
William bólintott. – Igen. A konyhán segített évekkel ezelőtt. De akkor elment, amikor… amikor terhes lett. Azt mondta, nem akarja, hogy tudjam. – A hangja elhalt, mintha egy fájó emléket próbált volna lenyelni.
Clairenek megfagyott a vér az ereiben. – Uram… akkor ez a kisfiú…
– Az én fiam – fejezte be William halkan.
Egy pillanatig senki sem mert megszólalni. Csak a kandallóban pattogó tűz zaja hallatszott.
William tekintete Tomra szegeződött, és valami megtört benne. Odanyúlt, és óvatosan megsimogatta a fiú fejét.
– Istenem… pont olyan szeme van, mint neki – mondta rekedten. – És én… sosem tudtam róla.
Claire érezte, hogy a könnyei kicsordulnak. Nem mert mozdulni. Úgy érezte, mintha valami szent pillanatba csöppent volna, aminek nincs helye tanúja.
William lassan felállt. – Claire, köszönöm. Ha maga nem lett volna… lehet, sosem tudom meg az igazat.
– Én… csak segíteni akartam – mondta halkan Claire. – Nem tudtam, hogy…
– Maga jó ember – vágta rá William. – Ritka manapság.
Tom közben megint evett, de most már bátrabban. William figyelte minden mozdulatát, mint aki attól fél, ha elfordul, a kisfiú eltűnik.
– Hol laktál eddig, Tom? – kérdezte lágyan.
– Az utcán – felelte a fiú egyszerűen. – Néha kaptam egy darab kenyeret a péktől, meg volt, hogy egy templomban aludtam.
William lehunyta a szemét. – Nem… ezt nem hagyhatom.
Claire bizonytalanul megszólalt:
– Uram… mit fog tenni?
William lassan felnézett, és már nem volt abban az arisztokratikus távolság, ami mindig jellemezte. Csak egy megtört férfi állt ott, aki éveket veszített a hallgatással.
– Hazahozom – mondta végül. – A fiamat nem hagyom többé az utcán.
Claire csak bólintott, és megkönnyebbülten felsóhajtott. De William ekkor odalépett hozzá.
– És maga, Claire… ne féljen. Nem bocsátom el magát. Inkább hálás vagyok. Tudja, sok év óta maga az első ember ebben a házban, aki nem csak a szabályokat követi, hanem a szívét is hallgatja.
Claire arca elpirult. – Köszönöm, uram. Én csak… ember akartam maradni.
William halványan elmosolyodott. – És ez az, ami minket megment, Claire. Az emberi jóság.
A nap lassan lement, és a házban csend telepedett meg. Tom a kandalló mellett ült, egy tiszta takaróba burkolva. Claire épp forró csokoládét tett elé, William pedig egy levelet tartott a kezében. A boríték megsárgult, a szélén remegő kézírással ez állt: „Williamnek – ha valaha megtalálod ezt.”
– Ezt Mary hagyta rám – mondta halkan. – Soha nem bontottam fel.
Claire és Tom csendben figyelték, ahogy William kibontja a levelet. Néhány könnycsepp hullott a papírra, miközben olvasott.
„William, ha ezt olvasod, akkor már tudod, hogy van egy fiunk. Nem akartam, hogy szégyeljenek minket a Harrington név miatt. Csak azt kívánom, hogy ha egyszer találkozol vele, lásd meg benne magadat. És szeresd őt, ha tudod.”
William hangja elcsuklott a végén. Felnézett a fiúra, majd Claire-re.
– Azt hiszem… most végre megértem, mi az, amit éveken át kerestem – mondta. – Nem vagyon, nem hatalom… hanem ez. Család.
Tom halkan odasétált hozzá, és félénken megfogta a kezét.
– Apa…? – kérdezte tétován.
William szeme megtelt könnyel, és bólintott. – Igen, fiam.
Claire a háttérben állt, és nézte, ahogy a férfi magához öleli a gyereket. Az a hideg, üres ház, ahol addig minden mozdulat szabály szerint történt, most először telt meg élettel.
A kandallóban lángra kapott a tűz, melegen megvilágítva hármójuk arcát. Claire halkan megszólalt:
– Tudják, uram, azt hiszem, néha a sors pont akkor hoz valakit az életünkbe, amikor már majdnem feladtuk a hitet.
William rámosolygott. – Talán igaza van, Claire. Talán maga volt az angyal, akit ideküldtek, hogy megmentse őt… és engem is.
A nő elpirult, és csak annyit mondott:
– Nem, uram. Csak egy cseléd vagyok, aki hitt abban, hogy egy tál meleg leves néha többet ér minden szabálynál.
William halkan nevetett. – És mégis, maga mutatta meg nekem, mit jelent emberségesnek lenni.
Kint közben elállt az eső. A ház ablakán át halvány fény szűrődött be, és valahogy minden csendesebb, békésebb lett.
Tom elaludt William karjában, a takaró alatt, Claire pedig óvatosan elvette az üres csészét. A férfi utána nézett, és halkan mondta:
– Kérem, maradjon vacsorára, Claire. Családként.
Claire elmosolyodott. – Örömmel, uram.
És azon az estén a Harrington-házban nem volt többé hideg. Csak melegség, nevetés, és valami, amit Claire rég nem érzett ott: szeretet.
