A hó apró pelyhekben hullott a város fölé, miközben Anna a pályaudvarra sietett a nehéz bőrönddel. A kezén még ott égett a piros csík, ahol anyja megütötte. Fájt – nem is annyira fizikailag, inkább belül. Mintha valami végleg elszakadt volna.
Nem tudta pontosan, hová megy. Csak azt, hogy innen el. A nagymama háza egy kis faluban állt, valahol Pszkov környékén. Emlékezett, hogy a temetés után a közjegyző mondta: „Az ingatlan a magáé, Anasztaszija Anfisovna. De nem ajánlom, hogy ott éljen. Ott már senki sincs.” Akkor csak bólintott. Most viszont ez volt az egyetlen hely, ahová mehetett.
A vonat zörgött, a kocsi hideg volt, de Anna végre fellélegzett. Senki nem ordított, nem követelt semmit. Csak a kerekek egyhangú kopogása, és a sötétség a tájon.
Amikor megérkezett, a falu kihaltnak tűnt. Egy kutya ugatott valahol a távolban, a házak sötétek voltak. A nagymama háza sem különbözött – zsalugáterek becsukva, kéményből sem jött füst. Anna a zsebéből előhúzta a kulcsot, amit a közjegyzőtől kapott, és remegő kézzel kinyitotta az ajtót.
Bent hideg volt, de meglepően tiszta. Mintha valaki nemrég még itt lakott volna. Az asztalon egy csésze, benne megszáradt tea. A falon a régi órák, amelyek most is kattogtak halkan.
Anna leült, nézett körül, és először napok óta sírt. Nem keservesen, nem hangosan – csendesen, ahogy az ember sír, amikor már nincs ereje semmihez.
Reggel a szomszéd jött át – egy idős férfi, bozontos bajusszal.
– Maga lesz az Anfisa unokája, igaz? – kérdezte, mintha nem is kérdés lenne.
– Igen… Anna vagyok.
– Hát… ő sok jót mondott magáról. Csak aztán… bezárkózott, tudja. Nem engedett senkit közel.
Anna bólintott. A férfi, Ivan bácsi, segített begyújtani a kályhát, hozott egy vödör szenet.
– Ha itt akar maradni, elbírja. De itt nem könnyű az élet, lányom. A bolt messze van, busz ritkán jár.
– Nekem most pont ez kell – mondta Anna. – Csak egy kis csönd.
A napok lassan teltek. Anna takarított, fát hasogatott, főzött. Este leült a kályha mellé, és olvasta a nagymama régi naplóit, amelyeket a fiók mélyén talált.
Egyik este különös bejegyzést vett elő:
„Ha ezt valaha Anna olvassa, tudd, kislányom, hogy nem haragból tiltottalak el. Védeni akartalak. Az anyád… elment a rossz úton. Volt egy ember, akitől mindent féltem. Nem akartam, hogy megtaláljon. Ezért éltem itt, rejtve.”
Anna hosszú percekig csak ült, a naplót szorítva. Hát ezért nem hívta meg soha magához! Nem szégyenből, hanem félelemből. És talán ezért nem adott semmit az anyjának – mert tudta, hogy mindent elveszítene.
Másnap kiment a temetőbe. A hó alatt nehezen találta meg a nagymama sírját. Letisztította a követ, gyújtott egy kis gyertyát.
– Tudja, nagyi… én itt maradok egy darabig – suttogta. – Megtanulok mindent, amit maga tudott. Nem menekülök többé.
A szél hidegen fújt, de Anna először érezte, hogy valahol mélyen melegszik a lelke.
Telt az idő. A tavasz első jeleivel megjelentek a falubeliek is. Egyik nap fiatal tanító jött át, bemutatkozott: Makszim. A falu iskolájában dolgozott, és megkérdezte, segítene-e néha a gyerekekkel rajzolni, mert hallotta, hogy Anna jól rajzol.
– Én? Rajzolni? Már rég nem fogtam ceruzát – nevetett Anna.
– Akkor itt az ideje újrakezdeni – mondta a férfi mosolyogva.
Eleinte csak pár délutánt töltött az iskolában, de a gyerekek megszerették. A falusi élet lassan beszippantotta. Reggel madárcsicsergés, délután munka a kertben, este teázás a verandán.
Egyik nap azonban levelet hozott a postás. Az anyjától.
„Анечка, вернись. Мне плохо. Я одна. Прости.”
Anna sokáig nézte a rövid sorokat. Szíve összeszorult. Tudta, ha visszamegy, minden elölről kezdődik: kiabálás, vádaskodás, fájdalom. De mégis… anya marad anya.
Másnap hajnalban leült a konyhaasztalhoz, írt választ.
„Мама, я не злюсь. Но возвращаться не могу. Я нашла свой дом. Будь здорова.”
Nem küldte el azonnal. Napokig hezitált, aztán végül feladta a postán.
Nyárra a ház körül minden kizöldült. A kertben virágzott a bodza, és Anna már nem volt idegen. A gyerekek gyakran jöttek át hozzá, hogy együtt fessenek vagy süssenek pogácsát. Néha még Makszim is segített – fát vágott, vagy csak hozott egy üveg házi lekvárt.
Egyik este a verandán ültek ketten, és Makszim halkan megszólalt:
– Tudja, Anna, maga idevaló. Nem mindenki bírja ezt a csendet.
– Régen féltem tőle – vallotta be. – Most meg… nem tudnám nélküle.
A férfi mosolygott. – Néha a legnagyobb ajándék az, amikor az ember eljut oda, ahol végre nem kell menekülnie.
Anna csak bólintott. A nap épp lebukott a domb mögött, a fény narancsra festette a ház falát.
A kezén még látszott a régi seb nyoma, amit akkor szerzett, mikor a konyhaasztalba kapaszkodott. De most már nem fájt. Csak emlékeztette arra, honnan indult, és mennyi mindent hagyott maga mögött.
Ősszel újra esni kezdett az eső. Anna kiment a verandára, a kabátjába burkolózva nézte, ahogy a cseppek kopognak a léceken. A faluból nevetés hallatszott – gyerekek futottak haza az iskolából.
Valahol belül tudta: itt kezdődik az új élete. Nem fényes, nem könnyű, de az övé. És most először nem kellett bizonyítania senkinek.
A nagymama portréja a falon mintha mosolygott volna.
– Köszönöm, nagyi – suttogta Anna. – Megtaláltam, amit kerestem.
A kályha pattogott, a ház melegedett. Odakint sötétedett, de bent világos volt.
És ez a fény – csendes, nyugodt, otthonos – végre csak az övé volt.
