Vera Vasziljevna sokáig ült mozdulatlanul, csak a kezét tördelte.
Végül lassan megszólalt:
– Menj haza, Vagyim. Most nem tudom, mit gondoljak.
A férfi némán bólintott és kiment. Az ajtó becsukódott mögötte, és a csend nehezedett a lakásra. Vera a konyhaasztal fölé hajolt, és először érezte, hogy valami a mellkasában szorítani kezd. A könnyek maguktól csordultak ki a szeméből.
Másnap Ilya szokás szerint beugrott hozzá, ahogy iskola után mindig tette.
– Szervusz, nagyi! – kiáltotta vidáman, lerúgva a cipőjét. – Hoztam neked rajzot, nézd csak, ez a tenger, ahol nyáron voltunk!
Vera elfordította a fejét, nehogy a fiú meglássa a könnyes szemét.
– Tedd csak le, kedvesem… most egy kicsit fáradt vagyok.
Ilya meglepődött. Soha nem látta így a nagyanyját.
– Nagyi, valami baj van? Megint fáj a hátad?
– Nem, semmi, – suttogta az asszony. – Csak pihenni akarok egy kicsit.
De ahogy a fiú kilépett az ajtón, Vera a székbe rogyott.
„Hogyan lehet ez? Egy idegen gyereket szerettem jobban, mint a saját véremet…”
Két nap múlva Vagyimék házában feszült csend uralkodott.
Ira a nappaliban ült, kezében egy gyerekfotót szorongatott.
– Láttad anyádat? – kérdezte halkan.
– Láttam, – felelte Vagyim komoran. – Nem akar beszélni velünk.
– És Ilya? –
– Neki sem mondtam semmit. Elég lesz, ha tőle tudja meg valahogy… nem akarom összetörni.
Abban a pillanatban csengettek. Az ajtóban Vera állt. Fáradt volt, sápadt, de eltökélt.
– Bejöhetek? – kérdezte.
Ira némán félreállt.
– Leülhetek, gyerekek? – Vera a kanapéra ült, és hosszan nézett maga elé. – Tudjátok, sokat gondolkodtam. Ilyát nem szabad bántani. Nem ő hibás semmiben. Ti sem. Csak én… én voltam vak.
Ira felpillantott:
– Most már tudod az igazat, Vero Vasziljevna. És mit gondolsz most róla?
– Azt, hogy… – az asszony elcsukló hangon folytatta – …a szeretet nem a vérben van. Hanem abban, amit az ember ad. Ilya a szívem gyereke. Nem tudom és nem is akarom megtagadni.
Vagyim lehajtotta a fejét:
– Anyu, nem akartunk fájdalmat okozni.
– Tudom, fiam, – bólintott Vera. – Csak sajnálom, hogy te is így nőttél fel. Hogy mindig azt érezted, nem vagy elég jó.
A konyhából ekkor hang hallatszott – az ajtóban ott állt Ilya. Mindent hallott.
– Akkor… én nem vagyok a ti családotoké? – kérdezte elfehéredve.
Vera felszisszent:
– Fiam, várj, hadd magyarázzuk meg…
De Ilya már hátralépett:
– Most értem, miért nézett rám mostanában furcsán nagyi. És ti miért suttogtok mindig, ha rólam van szó.
– Ilyuska, – szólalt meg Ira, könnyekkel a szemében, – te a mi fiunk vagy. A szívünkből. Nem számít, honnan jöttél.
– De hazudtatok! – csattant fel a fiú, és kiszaladt a házból.
Este Ilya nem ment haza. Egész éjjel keresték: az iskolánál, a parkban, még a folyóparton is. Hajnalban a rendőrségen is bejelentették az eltűnését.
Csak reggel hívta fel őket egy idős férfi:
– A gyerek itt ül a templom lépcsőjén, fázik, de jól van.
Amikor Vagyim odaért, Ilya némán ült a hideg kövön.
– Gyere haza, fiam, – mondta csendesen. – Fázol.
– Nem akarok haza. Azt akarom tudni, ki vagyok én.
– Te vagy az én fiam, – mondta Vagyim. – Én választottalak. Tudod, mennyi gyereket hagynak magukra a világban? Én és anyád nem tudtuk nézni, hogy te is egy legyél közülük.
Ilya hallgatott. Végül suttogva csak ennyit kérdezett:
– És a nagyik? Ők is tudták?
– Most már tudják. És szeretnek téged. Lehet, hogy ma fáj, amit hallottál, de hidd el, ők sem tudnak nélküled élni.
A fiú lassan bólintott. Felállt, és apjához lépett.
– Akkor menjünk haza. De ne titkoljatok el többé semmit.
Néhány héttel később, a család újra együtt ült az asztalnál. Vera hozta a palacsintát, Kirill pedig viccet mesélt. Ilya csendesen nézte őket, majd hirtelen megszólalt:
– Tudjátok, sokat gondolkodtam. Nem akarom, hogy bárki sajnáljon. Én itt nőttem fel, veletek. Nekem ez az otthonom.
Vera megfogta a kezét:
– Jól mondod, kisfiam. Nem az számít, honnan jöttél, hanem hová tartozol. És te ide tartozol.
A férfi és a nő egymásra néztek, és először hosszú idő után éreztek igazi békét.
Mert végül mindannyian megértették: a vér nem mindig tesz valakit családdá – de a szeretet igen.
