A hideg őszi levegő megcsapta Nathanielt, amikor kiléptek az étteremből. A város fényei tükröződtek a vizes aszfalton, a taxi dudálása, a távoli sziréna — mindez háttérzajjá olvadt, miközben a férfi a fiatal lány arcát nézte.
— Aurora… — suttogta. — Te… te az én lányom vagy.
A lány hátrált egy lépést.
— Mit mondott? Nem… ez valami tévedés. Én… nekem nincs apám.
Nathaniel mély levegőt vett. A hangja megtört volt, de őszinte.
— Tizenöt éve… azt hittem, meghaltál. Azt mondták, hogy… hogy semmit sem lehetett tenni.
Aurora zavartan nézett körül, mintha menekülni akarna.
— Én csak dolgozom itt, uram. Nem tudom, miről beszél.
A férfi remegő kézzel elővett a zsebéből egy régi, gyűrött fotót. Egy kisbaba mosolygott rajta, egy puha takaróban.
— Ez te vagy. Az orvos mondta, hogy meghaltál születés után… De én… mindig éreztem, hogy valami nincs rendben.
Aurora szemébe könnyek szöktek.
— Az árvaházban soha nem mondták, honnan jöttem. Csak annyit, hogy egy nő hagyott ott… Vivienne Bennett volt a neve.
Nathaniel szinte megszédült.
— Vivienne? — suttogta. — Az a nő… a feleségem… ő mondta, hogy meghaltál. Ő intézett mindent.
Aurora hátralépett, mintha hirtelen minden darabjaira hullott volna.
— A feleséged az anyám?
— Nem… nem lehet. — Nathaniel a fejét rázta. — Ő nem az anyád. Az anyád… Claire volt. Ő halt meg, mikor te megszülettél. Vivienne csak… elintézte, hogy eltűnj.
Aurora arcán harag és zavar küzdött egymással.
— Szóval… eldobtatok. Mindketten.
— Nem! — kiáltotta Nathaniel, közelebb lépve. — Esküszöm, nem tudtam semmit! Ha tudtam volna… ha tudtam volna, most nem itt állnánk, idegenként.
A lány letörölte a könnyeit.
— Miért most? Miért pont ma jöttem a te asztalodhoz?
Nathaniel elmosolyodott, fájdalmasan.
— Talán a sorsnak is van humora.
Egy ideig csak nézték egymást. Az utcai fények arany szegélyt vontak Aurora hajára, a szemei pedig pontosan olyan színűek voltak, mint Claire-é. Nathaniel térdre ereszkedett, újra.
— Kérlek… hadd tegyem jóvá. Hadd ismerjelek meg.
Aurora csendesen válaszolt:
— Nem tudom, hogy lehet ezt jóvátenni. Egy élet… tizenöt év…
— Akkor kezddünk el egy új életet — mondta Nathaniel. — Együtt.
A lány szeme megtelt könnyel, de ezúttal nem a fájdalomtól, hanem a reménytől.
Ekkor az étterem ajtaja kivágódott. Vivienne lépett ki, dühösen, magas sarkú cipője kopogott az aszfalton.
— Nathaniel, ez az egész nevetséges! Nem a te dolgod ez a lány.
— Tévedsz, Vivienne. Ő pontosan az én dolgom.
Vivienne szája megrándult.
— Nem bizonyíthatod! Nincs semmiféle papír!
Nathaniel elővette a telefonját.
— Dehogy nincs. Már régóta kutattam az igazság után. DNS-tesztet rendeltem, évekkel ezelőtt, amikor gyanút fogtam. És most… végre értem, miért nem találtam semmit. Mert te eltüntetted a nyomokat.
Vivienne arca megfeszült.
— Túl késő, Nathaniel. Már mindened megvan. Hatalom, pénz, új feleség… minek neked ez a lány?
— Mert ő az egyetlen dolog, amit soha nem tudtam elfelejteni.
Aurora hátralépett, a hangja halk volt, de határozott.
— Nem akarok vitát. Csak az igazságot.
Vivienne a lányra nézett, és hirtelen valami megpattant benne.
— Igen. Én adtam oda az árvaháznak. Mert nem akartam, hogy mindig Claire árnyékában éljek! Nathaniel nem nézett rám, csak rá!
Aurora arca megkeményedett.
— És te… elvetted tőle a lányát, csak hogy megtarthasd a férfit?
Vivienne elnevette magát, keserűen.
— A szerelem néha mocskos dolog, kicsim.
Nathaniel lassan felegyenesedett.
— Vivienne, elég. Ez a vég. Holnap elindítom a válópert.
Vivienne gúnyosan elmosolyodott.
— Majd meglátjuk, kinek hisznek.
De a hangja már gyenge volt. Tudta, hogy mindennek vége.
Amikor eltűnt az utcasarkon, Nathaniel mély levegőt vett, és a lányra nézett.
— Bocsáss meg nekem… Kérlek, adj egy esélyt, hogy bepótoljam mindazt, amit elvettek tőled.
Aurora halkan válaszolt:
— Talán… talán nem ma. De egyszer talán igen.
Nathaniel bólintott.
— Akkor kezdjük lassan. Holnap… eljönnél velem reggelizni? Nincs semmi luxus, csak kávé és palacsinta.
Aurora elmosolyodott.
— Palacsinta jól hangzik.
És ekkor, ahogy elindultak egymás mellett a sarkon, valami megváltozott. Nem múlt el a fájdalom, nem tűnt el a múlt, de megjelent valami új — valami, amit mindketten elfelejtettek: a remény.
A város zaja körülölelte őket, de most már nem volt zavaró.
Csak két ember ment az utcán — egy apa, aki visszakapta a lányát, és egy lány, aki végre tudta, ki is ő valójában.
