A hangüzenet este este este este… nyolc szó. Nyolc szó, amik úgy vágtak belém, mintha valaki kést forgatna a mellkasomban:
„Liza, nem én voltam. Kérlek, hallgass meg.”
Először azt hittem, rosszul hallok. Marissa hangja volt, egyértelműen. Ugyanaz a hang, amit hónapok óta gyűlöltem, amihez annyi félelem, düh és fájdalom kötődött.
De mégis… volt benne valami más. Valami megtört.
Nem válaszoltam rögtön. Napokig nem. A telefonom kijelzőjén újra és újra lejátszottam azt a nyolc szót.
Nem tudtam eldönteni, mit érzek. Gyanakvást. Haragot. De valahol mélyen… talán egy cseppnyi kíváncsiságot is.
Lehetetlennek tűnt, hogy ne ő lett volna a tettes. Hisz megfenyegetett!
De a rendőrség sem talált semmit konkrétat. A bizonyítékok — a ház maradványai — mind elégettek.
Egy héttel később egy ismeretlen számról kaptam üzenetet:
„Ha tudni akarod az igazságot, gyere a régi műhelyhez.”
Az apánk régi autószerelő műhelye volt az. A hely, ahol gyerekként mindketten színes rongyokkal törölgettük a Mustang krómját, miközben apa nevetve olajfoltosan cigarettázott.
Nem akartam elmenni. Jasperre néztem, ahogy aludt a kanapén, és éreztem, hogy a gyomrom összeszorul.
De valami húzott. Egy rész bennem azt suttogta: tudnod kell az igazat, akármi is az.
Másnap este odamentem. A műhely ajtaja félig nyitva állt, a poron átszűrődött az utcai lámpa fénye. Beléptem.
És ott volt — Marissa.
Nem volt rajta smink. A haja kócos, a szemei vörösek. Úgy nézett ki, mint aki napok óta nem aludt.
– Ne közelíts! – mondtam rögtön. – Ha még egy hazugságot hallok tőled, esküszöm…
– Nem hazudok, Liza. Nem én gyújtottam fel a házad.
A hangja remegett.
– De tudom, ki volt. És azt hiszem… te is sejted.
– Mégis mit beszélsz? – kérdeztem, miközben hátrébb léptem.
Marissa lehajtotta a fejét, és a kezéből előhúzott egy telefont. Megmutatta a képernyőt. Egy sor üzenet, ismerős névvel: Brent.
Az ő vőlegénye. Most már a férje.
A szövegek rövidek voltak, ridegek:
„Ha Liza nem fizet, majd megijesztjük kicsit.”
„A ház régi, elég egy gyertya is.”
„Nem kell tudnia, hogy te nem akartad.”
Nem tudtam levegőt venni.
– Ő… ő tette?
Marissa bólintott, könnyekkel a szemében.
– Azt hittem, csak viccel. Veszekedtünk, mondtam neki, hogy hagyja abba. Aztán egyik este eltűnt pár órára. Mikor hazaért, a kabátja füstszagú volt. Azt mondta, egy barátjánál volt, de én… éreztem. Tudtam. Csak nem akartam elhinni.
Leültem egy rozsdás székre. Minden, ami bennem volt — düh, fájdalom, gyász — egyszerre tört elő.
– Miért nem mondtad el a rendőrségnek?! – kiáltottam rá.
– Mert féltem tőle! – tört ki belőle zokogva. – Azt mondta, ha elárulom, engem is megéget! És Liza… már nem volt semmim. Anyu meghalt, te gyűlöltél… csak ő maradt.
Aztán elővett egy pendrive-ot.
– De most mindent elmondok. Felvettem, ahogy beismeri. Csak… kérlek, ne hagyd, hogy még több embernek árthasson.
A rendőrségnek másnap átadtam a bizonyítékokat. Brent letartóztatták, és az egész városban elterjedt, mi történt valójában.
A férfi, akire Marissa az egész jövőjét építette, nemcsak hazug volt, hanem gyilkos is.
Az esküvő után alig néhány hónappal elvesztette mindent — a pénzét, a szabadságát, a hírnevét.
És Marissa…
Ő elköltözött. Egy ideig egy női menedékhelyen lakott, aztán írt nekem egy levelet. Nem volt hosszú, de őszinte:
„Nem kérek bocsánatot, mert tudom, nem lehet mindent jóvátenni.
De köszönöm, hogy meghallgattál.
És remélem, egyszer Jasper megtudja, hogy a nagynénje nem szörnyeteg volt, csak egy buta, elkeseredett lány.”
Azóta két év telt el.
Új házban élek, kicsiben, de békében. Jasper már kilencéves, és imád biciklizni. Néha, amikor elmegyünk a tóhoz, eszembe jut apa. Az utolsó szavai, amiket nekem mondott: „Te vagy a sziklám, Liza.”
Akkor még nem tudtam, mennyire igaza volt.
Mert a világ összedőlhet körülötted, de ha egyszer rájössz, hogy a legerősebb támasz benned van, onnantól kezdve senki nem tud igazán elpusztítani.
Egy vasárnap délután, amikor a napfény aranyló volt, és a levegő tele volt fűszaggal, kaptam egy újabb hangüzenetet.
Marissától.
– Szia, Liza… csak azt akartam mondani, hogy született egy kislányom. Liliának hívják. Szeretném, ha egyszer megismerné Jasper.
Nem válaszoltam rögtön. Csak ültem, és hallgattam a madarakat az ablakon túl. Aztán lassan, csendben, elmosolyodtam.
Talán eljön az idő, amikor a múlt sebeiből virágok nőnek.
Nem most, nem rögtön…
De egyszer biztosan
