Amikor Richard végignézte a felvételt, először csak bámult a képernyőre. Azt várta, hogy Clara legalább egy pillanatra meginog – hogy majd megérinti a pénzt, eltesz egyetlen bankjegyet, vagy akár csak elgondolkodik rajta. De semmi ilyesmi nem történt. Csak az a csendes, egyszerű mozdulat, ahogy letakarta őt az apró konyhai kötényével, mintha egy gyerekét takarná be.
Valami megmozdult benne. Valami, amit már rég eltemetett.
Másnap reggel, amikor Clara megérkezett, Richard szokatlanul korán várta a konyhában. A nő meglepődött – ritkán látta őt ilyen korán otthon, pláne kávét főzve magának.
– Jó reggelt, uram – mondta halkan. – A hálószobát kitakarítottam tegnap, remélem, nem volt baj…
– Üljön le, Clara – szakította félbe Richard, szokatlanul lágy hangon.
A nő habozott.
– Nem… inkább állva maradnék, uram.
– Kérem. Ez nem parancs. – Richard az asztal felé intett. – Csak beszélni szeretnék.
Clara leült, kezét az ölébe tette, kissé feszengve. Richard néhány másodpercig csak figyelte. Aztán odacsúsztatott elé egy borítékot.
– Ebben ötvenezer dollár van – mondta. – Pont annyi, amennyivel tegnap játszottam.
Clara elsápadt.
– Uram… én…
– Tudom. Maga nem nyúlt hozzá. És tudja, miért nem? – kérdezte Richard, majd elmosolyodott keserűen. – Mert maga az egyetlen őszinte ember, akit ismerek.
Clara felnézett rá, és a tekintetében nem volt semmi diadal vagy önigazolás. Csak egyszerű meglepetés.
– Nem tettem semmi különöset, uram. Csak nem az enyém volt.
Richard elnevette magát – de ez a nevetés valahogy szomorúan csengett.
– Én egész életemben azt hittem, mindenki áruló. Hogy minden ember megvásárolható. Maga… maga bebizonyította, hogy tévedtem.
A nő csak megrázta a fejét.
– Nem, uram. Én is ember vagyok. Csak… tudja, van két gyerekem. És én nekik azt tanítom, hogy ami nem a miénk, az nem boldogít.
Richard néhány másodpercig hallgatott, majd halkabban kérdezte:
– Mondja, Clara… boldog maga?
A nő elmosolyodott, de szeme sarkában fáradtság ült.
– Boldog? Hát… vannak nehéz napok. De van tető a fejünk fölött, a gyerekeim iskolába járnak, és egészségesek. Szóval… igen, azt hiszem, az vagyok.
Richard ekkor hátradőlt, és halkan felsóhajtott. Nem tudta, mikor mondott utoljára valaki ilyen egyszerű, igaz szavakat neki.
– Tudja mit? – mondta végül. – Ezt a pénzt mégis magának adom.
– Uram, nem fogadhatom el! – tiltakozott Clara azonnal. – Ez nem lenne helyes.
– Dehogynem. – Richard előrehajolt. – Ez nem ajándék, hanem elismerés. És… bocsánatkérés is.
– Bocsánatkérés?
– Igen. Amiért próbára tettem magát. Amiért azt hittem, maga is olyan, mint mindenki más.
Clara lesütötte a szemét.
– Nem haragszom, uram. Maga azt tette, amit a szíve diktált.
– A szívem? – Richard keserűen nevetett. – Én már rég eltemettem a sajátomat.
– Nem hiszem. Ha tényleg eltemette volna, nem próbálta volna megtalálni.
A férfi némán bólintott.
Aznap este Richard először ment ki a házból gyalog, mindenféle sofőr nélkül. A levegő hűvös volt, de valahogy frissítő. A közeli parkban gyerekek játszottak, a padokon idősek beszélgettek. Valamiért ez a mindennapi egyszerűség jobban megérintette, mint bármelyik üzleti győzelme.
Következő héten különös döntést hozott. Felhívta az ügyvédjét, és azt mondta:
– Szeretnék alapítványt létrehozni. Nevet is tudok már: „Clara Fund”.
– Clara? – kérdezte az ügyvéd. – Ki az?
– Egy nő, aki visszaadta a hitemet az emberekben.
Mikor Clara megtudta, hogy a nevét viseli az új alapítvány, könnyek szöktek a szemébe.
– Uram… ez túl sok.
– Maga tanított meg valamire – válaszolta Richard. – Arra, hogy a gazdagság nem abban van, amit birtoklunk, hanem abban, amit adni tudunk.
Clara csak ennyit mondott:
– Köszönöm, uram. De remélem, most már tudja, hogy nem mindenki a pénzéért szereti.
Richard elmosolyodott.
– Talán most már kezdem elhinni.
Évek teltek el. Az alapítvány segítségével sok rászoruló család kapott új esélyt: ösztöndíjat, lakást, vagy épp munkát. Clara időközben nyugdíjba ment, de gyakran látogatta meg a központot, ahol a gyerekek nevetését hallva mindig azt mondta:
– Látják, ez az igazi kincs. Nem a dollárok. A nevetés. A remény.
Richard később súlyosan megbetegedett. Egy nap kórházi ágyán fekve arra kérte az asszisztensét, hogy hívja be Clarát. Amikor a nő belépett, a férfi már nagyon gyenge volt, de mosolygott.
– Emlékszik, Clara… arra a napra, amikor a pénzen aludtam?
– Igen, uram – válaszolta halkan. – Soha nem fogom elfelejteni.
– Én sem. Az volt életem legostobább, de legfontosabb napja. Maga megváltoztatott mindent.
Clara odalépett, megfogta a kezét.
– Nem én, uram. Maga változott meg. Én csak önmaga tükrét mutattam meg.
Richard szeme megtelt könnyel, és csak annyit suttogott:
– Köszönöm.
Másnap reggelre elment.
De az alapítvány megmaradt. És az emberek, akik ismerték, gyakran mondták:
„A leggazdagabb ember nem az, akinek sok pénze van, hanem az, aki megtanul bízni másokban.”
És valahol, Chicago szívében, egy kis bronztábla áll a „Clara Fund” bejáratánál. Rajta ez a felirat:
„Egy őszinte szív többet ér minden vagyonnál.”
