A temetés végeztével lassan mindenki elindult a temetőkapu felé. A szél ide-oda fújta a művirágokat, a pap szótlanul tette el a kis imakönyvét, és még a varjak is úgy károgtak, mintha búcsút vennének a száznégy éves nénitől.
Mi, a barátok, kicsit lemaradtunk. A vőlegény, akarom mondani — a gyászoló unoka, még mindig ott állt a sír mellett, kezében a fekete kalap, fejét lehajtva. Látszott rajta, hogy nem csak a nagymamát siratja, hanem a helyzet abszurditását is próbálja valahogy feldolgozni.
– Hát… – szólalt meg végül –, mindig mondta, hogy mozgás az élet. Csak azt nem gondoltam, hogy száz fölött is komolyan veszi…
Mi újra egymásra néztünk, és mindenki próbálta visszanyelni a nevetést. De nem sikerült. Az ember egyszerűen nem tud nem nevetni, ha elképzeli, hogy egy 104 éves néni turkót fog és megpróbál forogni rajta, miközben dudorászik egy népdalt, talán még egy kis arab ízzel a hangjában.
– Aztán… – folytatta az unoka, most már kissé enyhültebb hangon – …hát legalább boldogan ment el. Az utolsó szavai is azok voltak, hogy: „Hozd a másik üveget, fiam, most már belejöttem!”
Mindenki bólintott. Igen, ez pont olyan volt, mint ő.
Kicsit odébb a többi néni még mindig ott állt, egyikük megjegyezte:
– Hát, legalább nem ágyban fekve ment el, hanem mozgás közben. Szép dolog ez, ritka!
Egy másik néni hozzátette:
– Igen, én is inkább így mennék el, mint hogy hónapokig a gyerekekre legyek utalva. Csak… a turkót kihagynám.
Nevettünk. A nevetés most már nem volt bűntudatos, inkább felszabadító. Valahogy mindenki érezte, hogy az öregasszony nem szeretné, ha szomorkodnánk.
Később a temetés után a falu kocsmájában gyűltünk össze. Az unoka rendelt egy üveg arakot, mert „úgy illik”, mondta.
– Nagyi emlékére – tette hozzá.
– Isten nyugosztalja – mondtuk kórusban, és megittuk az első kortyot.
– Keserű, de legalább erős – jegyezte meg valaki.
– Pont, mint a nagyi volt – felelte az unoka, és most először elmosolyodott.
Aztán, mintha valami varázsütésre, a kocsmában megjelent a cigányzenész Pista, aki a nagyi kedvence volt. Valaki odasúgta neki:
– Játszd el azt a dalt, amit mindig kért, mikor még élt. Tudod, azt az „Én elmentem a vásárba fél pénzzel”-t.
Pista bólintott, és ahogy az első hangok megszólaltak, valami különös történt. Az emberek, akik eddig komoran ültek, lassan elkezdtek mosolyogni. Egy idős asszony ringatózott a ritmusra, valaki meg még meg is kocogtatta az asztalt, mintha dobolna.
– Hát, ez az igazi búcsú – mondta csendesen az unoka. – Ő is így akarná. Nem papos szavakkal, hanem egy kis zenével, tánccal… és arakkal.
Az este lassan leszállt, és a kocsma ablakain át látszott a temető fénye: egy gyertya még mindig égett a síron. A szél belekapott a lángba, de nem tudta elfújni.
Később, amikor már csak páran maradtunk, az unoka elővette a telefonját, és megmutatott egy videót.
– Nézzétek, ez tavaly készült.
A videón a nagyi ott ült a tornácon, kezében egy pohár, és énekelte a „Tavaszi szél vizet áraszt”-ot. Hamisan, de teli szívvel. A végén odafordult a kamerához és azt mondta:
– Na látod, fiam, az élet nem arra való, hogy csak kibírjuk. Az életet élni kell.
Senki nem szólt semmit. Csak néztük a képernyőt, és valahogy mindenki érezte, hogy ez a néni, ez az örökmozgó, arakos, táncos lélek tényleg nem halt meg. Csak továbbment. Talán egy másik világban már újra a turkón lóg, és énekel valami vidámat.
Aztán az unoka felemelte a poharat, és komolyan, de meleg hangon mondta:
– Nagyi, te nem féltél semmitől. Még a haláltól sem. Ha most itt lennél, biztos kinevetnéd a papot, hogy milyen hosszú beszédet tartott rólad.
Nevettünk. És közben mindenki érezte, hogy az a furcsa, őszinte nevetés, ami a temetésen kitört belőlünk, nem volt bűn. Hanem épp ellenkezőleg – egy utolsó ajándék annak a néninek, aki száznégy éven át nem csak élt, hanem tanított élni is.
Az este végén, mikor hazaindultunk, az unoka még egyszer visszanézett a kocsmára, és halkan mormolta maga elé:
– Holnap veszek egy kis arakot… csak hogy koccintsunk még egyszer.
És valahol, a csillagok között, talán tényleg visszhangzott egy rekedt, vidám hang:
– Na, fiam… ne sajnáld, öntsd csak! Az élet rövid – még akkor is, ha száznégy évig tart!
