Marcus elnevette magát. Egy rövid, lenéző kacaj volt, az a fajta, amit az ember akkor hallat, amikor valami nevetségesen lehetetlen dolgot hall.
— Tizenkét nyelven? — ismételte. — Na persze. Én meg a Holdra repülök minden hétvégén.
A férfi csak vállat vont.
— Ha nem hiszi, uram, kérdezzen bármit. Bármilyen nyelven.
Marcus szórakozottan zsebre tette a kezét.
— Rendben. — mondta franciául. — Hogy van ma, monsieur?
A koldus franciául válaszolt. Tökéletes kiejtéssel, nyugodtan, gördülékenyen.
Marcus szeme kikerekedett, de még nem adta fel.
— Bueno, hablas español también, viejo? — kérdezte spanyolul, kissé gúnyosan.
A férfi megvonta a vállát, és tiszta spanyol nyelven kezdett beszélni arról, hogy valaha Madridban tanított, és hogy mennyire hiányzik neki a spanyol napfény.
A járókelők lassan megálltak. A luxusruhás üzletember és a rongyos koldus közötti párbeszéd valahogy szokatlan látvány volt.
Marcus már nem mosolygott. Inkább idegesen megigazította a zakóját.
— Honnan a fenéből tud maga ennyi nyelvet?
A férfi halkan felnevetett.
— Uram, valaha nyelvész voltam. Dolgoztam az ENSZ-nél, tolmácsként. Aztán… az élet elvett tőlem mindent.
— Az élet? — Marcus hitetlenkedett. — A maga életének a döntései vették el, nem az „élet”.
A férfi bólintott.
— Igaza van. De tudja, mi a különbség köztünk, uram? Maga elveszít egy ügyletet, és dühös lesz. Én elvesztettem mindent, és mégis itt ülök, mosolyogva.
Marcus nem tudta, mit mondjon. Ez a mondat valahogy belehasított. Egy pillanatig érezte, mintha az egész utca elnémult volna.
— Miért nem keres munkát? — kérdezte végül, inkább védekezésből, mint együttérzésből.
— Próbáltam. De az emberek nem látnak mást, csak a ruhát, a szakállat, a múltat. És tudja, uram, a múlt ritkán kap második esélyt.
Marcus sóhajtott. Már késésben volt, de valami mégsem engedte, hogy elmenjen.
— Hogy hívják? — kérdezte.
— Eduard. Eduard Klein. Németországban születtem, tanítottam Párizsban, fordítottam Moszkvában, éltem Tokióban. Most itt vagyok.
Marcus elgondolkodott. Ez az ember valaha több világot látott, mint ő. Több történetet élt meg, mint amennyit Marcus valaha el tudna képzelni.
Aztán elővett egy névjegykártyát.
— Holnap reggel nyolckor jöjjön el ebbe az épületbe. Van egy fordítóirodánk. Ha igaz, amit mond, találok magának valamit.
Eduard ránézett. A szeme megcsillant, de nem könyörgött. Csak egy egyszerű bólintással válaszolt.
— Köszönöm, uram. Nem a pénzért… csak hogy újra embernek érezhessem magam.
Marcus biccentett, és elment.
Másnap reggel, pontosan nyolckor, Eduard megjelent. A recepciós majdnem elzavarta, de Marcus épp akkor lépett ki a liftből.
— Engedje be — mondta határozottan.
Eduard leült az irodában, Marcus elé tette a laptopot, és több nyelven kezdte fordítani szövegeket, hibátlanul, folyékonyan. Marcus csak nézte.
— Hihetetlen… — suttogta végül.
Eduard mosolygott.
— Nem hihetetlen, uram. Csak elfelejtett világítani a fény. De a fény nem tűnt el, csak eltakarta a por.
Ekkor Marcus valami furcsát érzett: szégyent. A saját arroganciája, az ítélkezése miatt.
— Maradjon nálunk. Fizetést, lakást, ételt kap. Egy esélyt.
Eduard halkan nevetett.
— Nem kell sok, uram. Csak egy asztal és egy könyv. A többi jön magától.
Három hónappal később Eduard már nem az utcán élt. A cég nyelvi osztályát vezette, a fiatal munkatársak pedig rajongtak érte.
Egy nap Marcus bement hozzá, hogy megköszönje neki az új szerződés sikeres fordítását.
Eduard épp egy levelet írt.
— Mit ír? — kérdezte Marcus.
— Egy mondatot, amit minden nap eszembe juttatok — válaszolta a férfi, és felolvasta:
„Ha valakit az utcán látsz, ne feledd, hogy az ég ugyanaz felette is. Csak ő még nem talált vissza a napfényhez.”
Marcus egy pillanatig hallgatott. Aztán odalépett, és kezet nyújtott.
— Köszönöm, hogy megtanított valamire, Eduard.
— És mire, uram? — mosolygott a férfi.
— Hogy a nyelveknél is van egy fontosabb dolog, amit érdemes megtanulni: az emberség nyelve.
Eduard bólintott.
— Azt a nyelvet mindenki tudja, uram. Csak néha elfelejtjük használni.
És amikor Marcus kilépett az irodából, a város zaja már nem tűnt olyan hidegnek, a betonerdő sem annyira ridegnek.
Valahol a szívében érezte: aznap valami tényleg megváltozott.
