Dmitrij állt ott, mint egy szobor. A keze ökölbe szorult, de már nem volt benne düh — csak üresség.
A konyha levegője sűrű volt, mintha minden kimondatlan szó megült volna a falakon.
— Azt se tudtam… — suttogta végül. — Azt se tudtam, hogy beteg vagy.
Aline félrenézett.
— Nem akartam, hogy sajnálj.
Lídia Petrovna lassan leült, a keze remegett.
— Te… te az én kezelésemre fizettél? — kérdezte alig hallhatóan.
Aline bólintott.
— Igen. Nem akartam, hogy tudja. Hogy azt higgye, pénzt kérek tőle.
A férfi arca megrándult.
— Azt hittem, elherdálod a pénzt. Hogy szórakozásra megy…
— A te szórakozásodra? — vágott vissza Aline halkan, de élesen. — Hónapokig jártál azzal a nővel, és nekem kellett mosolyogni, hogy ne legyen botrány.
Dmitrij megrogyott, mintha egy pillanat alatt éveket öregedett volna.
— Aline…
— Ne — vágott közbe. — Most már ne mondj semmit. Mindent elmondtál, amikor megütöttél.
Csend. Csak az óra kattogása.
Aztán a gyerekszoba ajtaja halkan kinyílt. Kirill kilépett. Fáradtnak látszott, de a szeme tiszta volt.
— Anyu… te beteg vagy? — kérdezte.
Aline nagyot nyelt.
— Már jobban vagyok, édesem. Már túl vagyok a kezeléseken.
— És apa tudta?
— Nem. — Aline pillantása röviden Dmitrijre siklott. — Nem tudott semmit.
A fiú lassan bólintott.
— Értem. — Aztán a tekintete hidegen megállt az apján. — Te mindig mindent jobban tudsz, ugye?
Dmitrij nem felelt. Csak állt ott, mint akit kihúztak a saját életéből.
Kirill odament az anyjához, átölelte.
— Elmegyünk innen, ugye?
Aline bólintott.
— Holnap.
— Hová? — kérdezte Lídia csendesen.
— Egy kisvárosba. Ott dolgozik a nővérem. Segít.
Lídia letörölte a szemét.
— Én nem tartalak vissza, drágám. De… hagyd itt a számomat. Tudni akarom, hogy élsz.
Aline elmosolyodott. Először aznap este.
— Persze, mama.
A fiú közben már elindult a szobába, pakolt. Dmitrij mozdulatlanul figyelte őket.
— Nem akarod, hogy… hogy beszéljünk? — kérdezte végül halkan.
Aline megállt, a kabátját fogva.
— Mit mondhatnál, Dima? Hogy sajnálod? Ezt már hallottam. Hogy megváltozol? Azt is. De tudod, mit nem hallottam soha? — ránézett. — Egyetlen „köszönöm”-öt.
A férfi lehajtotta a fejét.
— Köszönöm, hogy életben tartottad az anyámat — suttogta.
Aline bólintott, de a szeme már üres volt.
— Nem miattad tettem. Hanem azért, mert ő megérdemelte.
Csend. Csak a kinti eső dobolt tovább.
Másnap reggel a ház csöndes volt. Lídia már ébren ült a konyhában, teát kavargatva. Aline bejött, kabátban, a fiával.
— Indulunk — mondta egyszerűen.
— Várjatok… — lépett elő Dmitrij. Kezében boríték. — Itt van valamennyi pénz. Az utazásra.
Aline ránézett.
— Nem kell.
— Nem tőlem van — mondta halkan. — Anyám adott.
A nő elvette, de nem szólt. Csak bólintott.
Kirill vállán hátizsák, a tekintete kemény, de a szája sarka remegett.
— Szia, nagyi. Vigyázz magadra.
Lídia megsimogatta a kezét.
— Te is, kisfiam. És… ne ítéld el az apádat túl gyorsan. Az élet néha… megtanítja, mit veszítettünk el.
A fiú nem válaszolt, csak kiment. Aline utána.
Az ajtó becsukódott.
Dmitrij még sokáig állt ott. A lakás idegennek tűnt, mintha nem is az övé lenne. A tükörben meglátta magát — sápadt, karikás szemű férfit, akit alig ismert fel.
Az asztalon ott maradt a törött képkeret. Lassan felvette, és az üvegdarabok közül előhúzta a fotót: Aline, ő és a kis Kirill a tengerparton.
Mindhárman mosolyognak.
A férfi sóhajtott.
— Elrontottam, igaz? — mondta halkan a semminek.
Aztán leült. A naplót elővette az asztalról.
Oldalról oldalra olvasta a nő kézírását — rövid sorokat, dátumokat, érzéseket. Minden lap egy szelet abból, amit ő nem akart látni.
„Félek, hogy nem élem meg a nyarat.”
„Kirill annyira nő. Dima megint későn jött haza.”
„Nem tudom, miért még mindig szeretem.”
A férfi becsukta a füzetet, és akkor már nem tudta visszatartani a könnyeket.
Kint közben a taxi lassan elindult. Aline az ablakon át még egyszer visszanézett a házra — a régi életére. Semmi mozdulat. Csak egy alak az ablakban, árnyékként.
— Anyu… jól vagy? — kérdezte Kirill.
Aline bólintott.
— Most először… igen.
A város mögöttük maradt. Az eső elállt. Az út szélén halvány napfény tört át a felhőkön.
És ott, valahol messze, a ház csendjében, Dmitrij letette a naplót, felállt, és a levegőbe mondta:
— Nem tudom, hogy megbocsátasz-e valaha. De most már tudom, mit vesztettem.
Aline eközben lehunyta a szemét a kocsiban, és először hónapok óta nem sírt.
Csak lélegzett.
Új kezdet volt. Csendes, törékeny, de az övé.
