„Szegény kis élősködők… kíváncsi vagyok, meddig bírjátok nélkülem.”
Ezek voltak Ethan utolsó szavai, mielőtt becsapta előttem az ajtót. Akkor azt hittem, ez a vég. De valójában ez volt a kezdet.
Egy év telt el. Egy év, tele munkával, könnyel, kimerültséggel – és lassan, apránként, reménnyel is.
A kis ingatlanos irodában, ahol recepciósként kezdtem, hamar észrevették, hogy nem félek a munkától. Minden apróságot megtanultam: hogyan kell házat hirdetni, mit jelent „jó befektetés”, hogyan kell tárgyalni egy ügyféllel. Egyik nap a főnököm, Mr. Daniels odajött hozzám, és azt mondta:
– Lily, te többre vagy képes, mint hogy telefonokat vegyél fel. Mi lenne, ha kipróbálnád magad ügynökként?
Nem volt könnyű döntés. Nem volt pénzem sem elegáns ruhára, sem autóra. De volt akaratom. Bementem egy turkálóba, vettem egy használt blézert, és béreltem egy öreg Toyotát, ami néha még indult is.
Az első hónapban semmit sem adtam el. A másodikban – egyetlen lakást. De a harmadikban már hármat. És amikor a negyedik hónap végén aláírtam egy nagyobb szerződést, először éreztem, hogy talán tényleg lesz jövőnk Noah-val.
Noah közben ovis lett. Minden reggel, amikor munkába vittem, rám mosolygott, és azt mondta:
– Anya, ha nagy leszek, veszek neked egy igazi házat!
Nem mondtam neki, hogy talán hamarabb valóra válik ez az álom, mint gondolná.
Nyolc hónappal később már saját ügyfeleim voltak. Egyikük, egy idős hölgy, Mrs. Evans, eladta a régi házát, és megkért, hogy segítsek neki új otthont keresni. Kedves volt, és miközben beszélgettünk, kiderült, hogy ő az egyik részvényese Reynolds Realty-nek – annak a cégnek, amelyet Ethan apja birtokolt.
– Ismerem őket – mondtam óvatosan.
– Oh, igen? – nézett rám érdeklődve. – A fiatalabbik Reynolds fiú mostanában nagy bajban van. Állítólag a cég pénzügyi helyzete elég instabil… túl sok rossz döntés.
Nem szóltam semmit. Csak mosolyogtam.
Egy hónappal később meghívást kaptam egy helyi üzleti konferenciára, ahol kisvállalkozások mutathatták be magukat. Előadtam a saját kis projektötemet – egy közösségi ingatlanirodát, amely segít egyedülálló anyáknak bérlakást találni kedvező feltételekkel. Nem hittem volna, hogy valaki komolyan veszi, de Mrs. Evans odajött hozzám, és azt mondta:
– Tetszik az ötlet. Fektetek beléd.
Így kezdődött.
Fél év múlva már volt saját irodám. A céget “New Start Realty”-nek neveztem el. A logón egy kis ház volt, amelyből napfény áradt – pont, mint amit mindig szerettem volna Noah-nak.
Aztán egy napon csörgött a telefonom. A hang ismerős volt.
– Lily? Itt Ethan.
Egy pillanatra nem kaptam levegőt.
– Mit akarsz? – kérdeztem hűvösen.
– Csak beszélni… Hallottam, hogy jól megy neked. Talán… találkozhatnánk?
Nevetnem kellett. – Most már nem vagyunk „élősködők”? – kérdeztem.
A vonal másik végén csend volt.
De azért találkoztunk. Egy kávézóban, ahol valaha randiztunk, amikor még mindketten hittek valamiben. Ethan ideges volt. Öltönyben ült, de látszott rajta a feszültség.
– Tudod, apa cégét eladtuk. A dolgok… nem alakultak jól. Sajnálom, ami történt köztünk. Te mindig erősebb voltál nálam.
Ránéztem, és először életünkben nem haragot éreztem, hanem valami mást – szánalmat.
– Ethan – mondtam halkan. – Amikor kidobtál minket, azt hitted, el fogunk tűnni. De mi életet építettünk. Nem neked, nem ellened – hanem magunknak.
Megfizette a kávét, de mielőtt elment, még egyszer rám nézett:
– Bárcsak láthatnám Noah-t.
– Egyszer, talán – válaszoltam. – De csak ha megtanulod, mit jelent tisztelni másokat.
Aznap este, amikor hazaértem, Noah már aludt. Leültem mellé az ágyra, megsimogattam a haját, és halkan azt suttogtam:
– Megcsináltuk, kisfiam.
Az eső újra kopogott az ablakon, akárcsak azon az éjszakán egy évvel korábban. De most már nem féltem. A saját otthonomban voltam, a saját kanapémon, a saját életünkkel.
És tudtam, hogy többé senki nem nevezhet minket élősködőknek.
Mert megtanultam valamit: az ember nem attól gazdag, amennyije van, hanem attól, mennyi erőt talál magában, amikor mindenét elveszíti.
