A következő villám vakító fénye után Maya hirtelen érezte, hogy valami megváltozott a levegőben. A pilóta odaszólt a többieknek:
– Parancs jött. Meg kell szabadulnunk tőle.
Maya szíve kihagyott egy ütemet. Tudta, mit jelent ez. A két hátsó ajtó felé mozdultak a férfiak, és mielőtt még bármit mondhatott volna, megragadták a karját.
– Hé! Ne… – próbálta mondani, de a szél már kirántotta a szavait a torkából.
A világ kifordult alóla. Egy pillanatra csak a rotorok süvítését hallotta, a hideg levegőt az arcán, aztán semmi más, csak zuhanás.
Az eső verte a bőrét, a sötét égbolt forogni látszott körülötte. A bilincsek fájdalmasan vágtak a csuklójába. De Maya nem pánikolt. Mély levegőt vett – amennyire tudott zuhanás közben – és a testében megfeszülő adrenalin egyetlen gondolatot hagyott meg: Élve kell leérnem.
A csizmája szárában ott lapult egy apró, beépített kés, amiről senki sem tudott. A repülésben mindig volt B-terve. Most ez lett az A-terv. A lábát előrehúzta, a pengét valahogy a kezébe csúsztatta, és dühösen feszegetni kezdte a bilincset.
A szél vágta az arcát, a torkát égette a levegő, de végül a fém egy halk kattanással engedett.
Maya azonnal cselekedett. A hátán lévő biztonsági heveder – amit az elfogáskor rajta hagytak – nemcsak rögzítésre szolgált, hanem volt benne egy rejtett vészernyő. Nem teljes, nem katonai szabvány, de épp elég ahhoz, hogy ne legyen halálos az ütközés. Meghúzta a kart, és a testét megrántotta a hirtelen ellenállás.
A szél lelassult. A tenger alatti városfények pislákoltak a távolban.
Amikor földet ért, a lába alá cuppant a sár – egy elhagyatott kikötőben volt, valahol messze a bázistól. A rotorok zaja még mindig hallatszott, de már távolodtak.
– Szóval így lesz vége, srácok – mormolta magában. – Rossz hírem van. Még nem.
A bilincsek maradványait letépte, és elindult a sötétben. Tudta, hol rejtett el egy régi fegyveres ládát, még évekkel ezelőtt, amikor ezen a környéken állomásozott. Nem messze volt egy elhagyott hangár, ahová a régi pilóták jártak inni és káromkodni a parancsnokságra.
Tíz perc alatt odaért. Az eső csendesedett, a kabátja alatt csorgott a víz. Belépett, és a sarkában ott volt még mindig a láda. Kinyitotta. Két kézifegyver, egy kommunikátor és egy üveg whiskey.
– Na, most beszéljünk komolyan – mondta magának, miközben feltörte a kommunikátort, és beállította a vészfrekvenciát.
A géphang azonnal reagált:
– Itt Delta bázis, azonosítást kérek.
– Kapitány Maya Reyes. Élve. És rohadtul mérges.
Pár másodperc csend.
Aztán a válasz:
– Kapitány… azt mondták, elesett a műveletben.
– Tévedtek. De most mindent el fogok mondani. Az árulókat, a parancsot, mindent.
A következő órákban Maya menekült és vadászott egyszerre. A helikopter egység, amely kidobta, visszatért, hogy befejezze a munkát. De Maya mindig egy lépéssel előttük járt. A tengerparti raktáraknál, a hajógyárnál, az ipari övezet sötét utcáin – mindenhol tudta, merre lehet fedezék, hol van kamera, hol lehet rádiót lehallgatni.
A hajnal derengésekor már három férfi feküdt eszméletlenül a betonon, és Maya újra fegyverrel a kézben állt a leszállóhely szélén. A helikopter visszatért.
– Kapitány! – hallatszott egy hang a hangszóróból. – Adja meg magát! Ez parancs!
– Parancs? – nevetett fel keserűen. – Mint az a parancs, hogy dobjatok ki az égből, ugye?
A rotor zúgása egyre közeledett. Maya felemelte a fegyvert. Nem célzott a pilótára – csak a motorházra. Egy lövés. A gép hirtelen imbolyogni kezdett, füst tört elő. A fedélzeten pánik.
– Mondtam, hogy rossz embert árultatok el – morogta.
A gép kényszerleszállást hajtott végre pár száz méterre tőle. Maya lassan odasétált. A szél belekapott a hajába, a szemében jéghideg düh égett.
A férfiak, akik még pár órája röhögve dobták ki, most a sárban térdeltek, kezüket feltartva.
– Parancs volt, Maya… – hebegte az egyik.
– A parancs az parancs, mi? – lépett közelebb. – De a becsület is az. A hűség is az. És ti mindkettőt eldobtátok.
Egy pillanatig csak a szél és a rotor halk zúgása hallatszott. Maya végül lehajtotta a fegyvert.
– Nem ölök meg senkit. Nem miattatok. Hanem mert én nem vagyok olyan, mint ti.
Hátrafordult, és a horizont felé indult, ahol már kezdett felszakadozni a felhőzet. A nap sugarai áttörtek a szürkeségen, és egy pillanatra aranyfénnyel vonták be a tengerpartot.
A rádió a zsebében életre kelt.
– Reyes kapitány, itt az új parancsnok. Tudjuk, mi történt. Készen állunk visszavenni önt a szolgálatba.
Maya megállt, és elmosolyodott – keserűen, de őszintén.
– Nem. Többé nem. Elég volt a parancsokból. Mostantól magam döntök.
Letette a rádiót a homokba, és a hullámok közé hajította.
A helikopter roncsai mögött még mindig füst szállt fel, de a nap már teljesen felkelt. Maya a kabátját szorosabban maga köré húzta, és elindult a part mentén.
Nem tudta, hová megy. Csak azt, hogy él. És hogy mostantól senki sem irányítja.
Ahogy a szél végigsöpört a víz felett, egy pillanatra még visszanézett, és halkan csak ennyit mondott:
– Ebből a viharból születtem újjá. És ezúttal nem esek le – soha többé.
