Amikor kibontottam a sárga borítékot, egyetlen, gondosan összehajtott levél volt benne. A papír illata valahogy ismerős volt — az a régi, kissé poros illat, amit csak régi fiókokban és fényképalbumokban lehet érezni.
A tetején apró, reszkető betűkkel ez állt:
„Drága kislányom.”
Egy pillanatra nem értettem. Talán véletlenül hozzám került? De a borítékon az én nevem állt, pontosan, szépen leírva.
Olvasni kezdtem.
**„Nem tudom, hogy sors, véletlen, vagy Isten küldött-e hozzám azon az esős délutánon, de amikor segítettél nekem, úgy éreztem, mintha egy darab a múltból visszatért volna.
Van valami, amit el kell mondanom, mielőtt késő lenne. Az a levél, amit akkor a postán akartam feladni — nem ment el. Az neked szólt.
Sok évvel ezelőtt volt egy lányom. Fiatal voltam, buta, és nagyon féltem. Egyedül maradtam vele, és egy pillanatban, amit ma sem értek, hagytam, hogy mások döntsenek helyettem. Azt mondták, adjam örökbe, jobb élete lesz. Aztán később már nem engedték, hogy lássam.
Később próbáltam megkeresni, de hiába. A hivatalok falak mögé zárták a múltat. De amikor rád néztem, ugyanaz a tekintet volt a szemedben, mint neki volt azon a régi fényképen, amit mindig a táskám mélyén hordok.
Tudom, hogy lehetetlen, de a szívem azt súgta, te vagy ő.
Nem akartalak megijeszteni, ezért nem mondtam semmit. Csak hálás voltam, hogy legalább pár órára újra érezhettem, milyen az, amikor az ember mellett ott van valaki, aki törődik vele.
Ha mégsem te vagy, akkor is köszönöm, hogy újra eszembe juttattad, milyen lehet szeretni.”**
A kezem remegett, mikor befejeztem a levelet. A szívem hevesen vert, mintha nem tudná eldönteni, sírjak-e vagy nevessek.
Nem tudtam, mit gondoljak. Az én életem mindig egyszerűnek tűnt — anya, aki egyedül nevelt, néhány elfelejtett történet a múltból, amiről soha nem akart beszélni.
Hazafelé menet a levél szinte égette a táskámat.
Otthon, mikor anyám épp teát készített, odamentem hozzá, és remegő hangon kérdeztem:
– Anya… volt valaha valaki, akiről nem beszéltél nekem?
Megtorpant, a kanál kiesett a kezéből. A csend olyan sűrű lett, hogy hallani lehetett, ahogy a víz a teáskannában lassan felforr.
– Miért kérdezed ezt? – mondta végül, de a hangja nem volt természetes.
Elővettem a sárga borítékot. Ránézett, és elsápadt.
– Honnan… honnan van ez? – suttogta.
– Egy idős hölgytől. Segítettem neki a postán. Elesett, elvittem a kórházba… és most kaptam tőle ezt. Azt írta, hogy… az ő lánya vagyok.
Anyám arca megkeményedett, majd lassan, fájdalmasan leült.
– Tudtam, hogy egyszer valahogy elér – mondta végül. – Igen… ismerem őt. Ő volt az, aki világra hozott.
Egy pillanatra nem értettem.
– Úgy érted… ő a nagymamám?
Bólintott. Könnyek csillogtak a szemében.
– Sok éve próbált megkeresni, de én… nem akartam. Túl sok fájdalmat okozott. Azt hittem, ha elfelejtem, könnyebb lesz.
Csend lett. Kint újra rákezdett az eső, mintha az ég is hallgatózna.
– Szerinted még… láthatnám őt? – kérdeztem halkan.
Anya lassan bólintott. – Ha még megteheted, menj. Neki már nem sok ideje lehet.
Másnap reggel korán indultam. A cím a levél végén ott állt: egy kis ház a város szélén, közel a temetőhöz.
Amikor odaértem, a kertben egy idős férfi söpört.
– Maga a Kis Éva? – kérdezte, mikor bemutatkoztam. – Várta magát.
A hangjából rögtön tudtam: már tudja, miért jöttem. Bevezetett a házba. A szobában a nő feküdt az ágyon, a kezében egy fényképet szorongatott.
Amint meglátott, halványan elmosolyodott.
– Tudtam, hogy eljössz – suttogta.
Leültem mellé, és hirtelen nem tudtam, mit mondjak. A szavak túl kicsinek tűntek.
– Megkaptam a leveledet – mondtam végül. – Nem tudtam… nem sejtettem semmit.
– Nem baj. Elég, hogy most itt vagy – felelte. – Nem akarok bocsánatot kérni, mert semmi nem hozza vissza az éveket. Csak meg akartam látni, mielőtt elmegyek.
Megfogtam a kezét. Hideg volt, de a szorítása erős.
Egy ideig csak ültünk így, csendben. A falióra kattogása, az eső halk dobolása az ablakon – minden egyetlen pillanattá vált.
Aztán kinyitotta a másik tenyerét. Benne egy kicsi, ezüst medál volt, belül egy apró fénykép: egy nő, aki karjában tartott egy csecsemőt.
– Ő te vagy – mondta mosolyogva. – Ez az egyetlen képem rólad.
A torkom összeszorult. A medált a szívemhez szorítottam.
– Köszönöm – suttogtam.
Mikor elbúcsúztam, a férfi kísért ki. Azt mondta halkan:
– Nem bírta volna ki, ha nem látja magát még egyszer.
Két héttel később kaptam egy értesítést: meghalt.
A temetésen csak hárman voltunk — én, anya, és az idős férfi, aki a szomszédja volt. Egy kis sárga borítékot helyeztem a sírra. Belsejébe ezt írtam:
„Nem késtél el. Csak most értünk meg egymásra.”
Amikor elindultam hazafelé, az eső elállt. A felhők közül előbújt a nap, és egy pillanatra megcsillant valami a medálon, amit a nyakamban viseltem.
És hirtelen úgy éreztem, mintha valaki gyengéden megsimogatná a vállamat.
Nem szólt senki. De a szívemben tudtam: elért hozzám.
