Javier keze remegett, amikor a takarót Emma vállára húzta. A kislány arca beesett volt, árnyékok ültek a szeme alatt. Javier gyomrát jeges ököl szorította össze.
– Emma… mit csinált veled Lorena? – kérdezte halkan.
A kislány ajka megremegett.
– Azt mondta… ha rossz vagyok, akkor a sötétben kell lennem. Hogy a rossz gyerekeket elviszi az “árnyékember”, és ő csak meg akar védeni tőle. – Emma könnyei eleredtek. – De én jó voltam, apa. Esküszöm, jó voltam.
Javier szeme elhomályosult a dühtől. Olyan haragot érzett, amit még a legkeményebb üzleti csatákban sem. Csak most értette meg, hogy miért húzódott vissza Emma az utóbbi hónapokban. Miért lett csendes, ijedős, és miért kapaszkodott minden búcsúzáskor belé, mintha soha nem akarná elengedni.
– Tudod mit? – mondta végül rekedt hangon. – Apa most itt van. És senki… SENKI többé nem bánt téged.
Emma lassan bólintott, és végre elaludt. Javier még percekig ott ült mellette, aztán felállt. A dühe már nem tombolt – hanem csendes, jeges elszántsággá vált.
Ideje volt lerendezni Lorénával mindent.
Lorena a nappaliban volt, bort kortyolgatva, amikor Javier lesétált a lépcsőn.
– Ó… mégis hazajöttél? – vonta fel a szemöldökét. – Mi történt, nincs több német sör?
Javier lassan, kimérten lépett a nő elé.
– Miért zártad be Emmát a szekrénybe?
Lorena szeme egy pillanatra megrebbent, de aztán megint mosolyra húzta a száját.
– Drágám, ne dramatizálj. A gyerek hisztizett, kellett egy kis “fegyelmezés”. Nem nagy ügy. Te sosem értettél a gyerekneveléshez.
Javier egy lépést tett felé, olyan lassan, hogy Lorena szemében félelem villant.
– Három napig… – kezdte. – Három napig aludt a szekrényben. Egy nyolcéves, Lorena. A TE ötleted miatt. És azt mondtad neki, hogy meghaltam.
Lorena vállat vont.
– Erősödnie kell. A világ kemény.
– És te még keményebb vagy? – kérdezte Javier jéghidegen.
A nő megpróbált nevetni, de a hangja elhalt. Javier már nem az az engedelmes, túlórázó férj volt, akit ő formált. Valami megtört benne.
– Szeretném, ha most azonnal elhagynád a házat – mondta Javier. – Semmi jelenet, semmi vita. Ügyvéd holnap keres. A gyerektől pedig távol maradsz.
– Ne viccelj már! – csattant fel Lorena. – A ház fele az enyém! A sajtó is velem lesz!
– Valóban? – kérdezte Javier. – A sajtó hogy reagál majd arra, ha elmesélem, hogyan éheztetted és félemlítetted meg a lányomat? Hogy bezárva tartottad? Sorozatosan megaláztad?
Lorena elsápadt.
– Te nem mered…
– Dehogynem – vágott közbe Javier. – És hidd el, nekem sokkal több barátom van Madridban, mint neked.
Lorena ajka megrándult. A kezében lévő borospohár remegett.
– Nem hiszed… hogy ezt csak úgy megteheted…
– Már megtettem. – Javier hátralépett, és a bejárati ajtóra mutatott. – Menj.
A nő még egy pillanatig állt, aztán hirtelen rádobta a kabátját, és dühösen kiviharzott a házból. Az ajtó csapódása még percekig visszhangzott Javier fejében.
Másnap délelőtt már a gyermekpszichológusnál voltak.
Emma csendesen ült a széken, kezében a plüss nyuszijával. A doktornő kedvesen mosolygott rá.
– Emma, itt most biztonságban vagy – mondta. – Mindent elmondhatsz.
A kislány lassan bólintott.
– Félek a sötéttől – suttogta. – Azt mondta, ha nem engedelmeskedem, akkor… akkor jön értem valaki. De aztán rájöttem… hogy nem az árnyékember jön. Hanem ő.
A doktornő csendben hallgatta, majd megnyugtatóan Javierre nézett.
– Idő kell neki. De jó kezekben lesz.
Javier bólintott. Tudta, hogy ez hosszú út lesz, de készen állt. Végre tényleg apa lehetett.
Hónapok teltek el. Lorena papíron is eltűnt az életükből.
Emma lassan visszanyerte a mosolyát. A szobája tele lett színekkel, rajzokkal, könyvekkel. A szekrényt mindig nyitva tartotta – ő találta ki így.
– Apa, ha nyitva van, akkor tudom, hogy nincs benne semmi rossz – mondta egyszer.
Javiernek összeszorult a torka, de csak megsimogatta a kislány fejét.
Aztán egy este vacsora után Emma odalépett hozzá.
– Tudod, apa… már nem félek.
– Tényleg? – kérdezte Javier.
– Igen. Mert tudom, hogy te mindig hazatalálsz hozzám.
Javier elmosolyodott, lehajolt, és megölelte.
– Ígérem, soha többé nem hagylak magadra.
Emma nevetve bújt hozzá.
A házban meleg fények égtek, a levegőben frissen sült sütemény illata terjengett. A régi árnyékok eltűntek. És Javier tudta, hogy végre új életet kezdtek – ketten, békében.
