Reggelre alig aludtam valamit. A férjem hangja járt a fejemben: „Evelyn, soha ne hagyd, hogy hülyének nézzenek.”
Hát… ez a négy alak nagyon rossz napon próbált átverni.
Másnap úgy tettem, mintha semmit sem tudnék. Teát főztem, lassan járkáltam a házban, közben pedig a tervem minden lépése összeállt.
Josh már kilenckor ordibált a tetőn:
— Hé, mama! Jövünk majd a pluszköltséggel, készülj!
Fogcsikorgatva mosolyogtam.
— Persze, Josh. Csak végezzék a munkát.
Ők vihogtak odafent, én pedig szépen felhívtam valakit, akit még évekkel ezelőtt ismertem meg — Richard régi barátját, Tomot. Nyugdíjas rendőr. A férjem halála óta alig beszéltünk, de most szükségem volt rá.
Amikor meghallotta a hangom, azonnal aggódni kezdett.
— Evelyn? Mi történt?
Elmeséltem mindent: a rejtett zsákot, a pénzt — mert már biztos voltam benne, hogy az — és azt is, hogy a fiúk át akarnak verni.
Pár másodperc csend után csak ennyit mondott:
— Ne nyúlj semmihez. Tartsd ott őket. Fél óra és nálad vagyok.
A gyomromban görcs lett, de tudtam: most már nem vagyok egyedül.
Tizenegy óra felé hangos puffanás hallatszott a tetőn. Josh rohant le, izzadtan, vörösen.
— Asszonyom! — lihegte. — Megint rosszabb a helyzet, plusz ezer lesz. Legalább.
— Ezer? — tettem úgy, mintha megszédülnék. — Jaj, az rengeteg…
Josh elégedetten vigyorgott, mintha már látná a pénzt.
— Higgye el, nem mi találtuk ki. A tető ilyen.
Épp válaszoltam volna, amikor Tom lépett be a kertkapun. Mögötte két egyenruhás rendőr. Josh arca egy másodperc alatt eltűnt a gúnyos vigyorból.
— Jó napot! — mondta Tom nyugodtan. — A hölgy bejelentése alapján ellenőrzést tartunk.
Josh egyből hátrált.
— Mi? Milyen bejelentés? Mi csak dolgozunk!
A tetőn a többiek némán meredtek lefelé.
Tom odanézett rájuk.
— Fiúk, gyertek le. Mindenki.
Josh azonban hirtelen felemelte a hangját.
— Semmit nem találtunk! Nem tudom, miről beszél az asszony! Ez zaklatás!
A másik rendőr kérdezte:
— És mi van annak a ponyvának a alatt?
Ekkor Kevin elsápadt. Matt leszegte a fejét. Joseph ránézett mindenkire, majd lassan kimondta:
— Josh… lehet, hogy be kéne fejezni ezt. Ez… ez nem jó.
Josh torkaszakadtából ordított:
— Fogd be, Joseph! Nincs ott semmi! SEMMI!
De Tom már odament, és felrántotta a ponyvát.
Ott volt a régi, szakadt vászonzsák. A férjem soha nem beszélt róla, én sem láttam életünkben egyszer se. Tom kesztyűt húzott, kinyitotta… és a többiek egyszerre szisszentek fel.
Köteg pénz. Régi kötések, újabbak, mindenféle.
Josh elsápadt, aztán elvörösödött, mint aki épp felrobban.
— Ez nem az övé! A tetőben volt! A megtalálóé! Jogilag… jogilag…
Tom felemelte a kezét.
— Jogilag lopás, ha el akarja vinni. És zsarolás, ha pénzt akar kicsikarni a tulajdonostól.
Josh hátrált, csúszott, majdnem el is esett.
Kevin motyogta:
— Mi nem akartunk bajt… Josh mondta, hogy…
Joseph felemelte mindkét kezét.
— Én megmondtam, hogy szóljunk a hölgynek!
Matt némán bólintott.
Tom intett a rendőröknek. Egyikük előre lépett.
— Uraim, mindenki igazoltatás. És Josh Carter, ugye? Magát ideiglenesen előállítjuk zsarolás gyanúja miatt.
Josh felordított:
— MI? Miért én? Egy csapat vagyunk!
De a többiek már nem álltak mellé. Egyik sem.
Kevint kérdezték:
— Maguk a pénzt el akarták osztani?
A férfi lesütötte a szemét.
— Josh akarta. Mi… csak… hülyék voltunk, uram.
Tom rám nézett.
— Evelyn… jól vagy?
Alig bírtam megszólalni.
— Igen… most már igen.
Josh ordibált még egy darabig, aztán bilincs kattant a csuklóján. A többieket csak kihallgatni vitték — de láttam rajtuk, hogy megkönnyebbültek, hogy vége.
Mire a rendőrök elmentek, délután lett. Tom maradt velem egy teára. A régi ház csendes volt, és én egyszerre éreztem magam üresnek… és valahogy mégis biztonságban.
— Nagyon sajnálom, hogy ezt átélted — mondta Tom halkan.
— Én is. De… köszönöm, hogy eljöttél. Nem is tudom, mi lett volna…
— Mindig szólj. Te nem vagy egyedül, Evelyn. Richard is ezt akarná.
Meghatódtam, de inkább elnéztem a kert felé.
— És most? A pénzzel mi lesz? Nem is tudom, honnan került oda…
Tom vállat vont.
— Valószínűleg Richard rakta el annak idején. Talán vészhelyzetre. Ha nincs senki más, a törvény szerint a tiéd. De most egyelőre vizsgálják.
Furcsa érzés futott át rajtam: a férjem valahogy még tíz évvel később is vigyáz rám.
A tetőt pedig?
Másnap két fiatal, rendes mester jött ki — Tom intézte, ismerősök voltak. Átnézték az egészet.
Fel sem merült extra díj. Sőt, azt mondták:
— Evelyn néni, ez nem olyan nagy baj. Megcsináljuk. És… hallottuk, mi történt. Nem kérünk sokat.
Könnybe lábadt a szemem.
Három nap múlva kész is voltak. Eső jött, erős széllel, de egyetlen csepp sem esett be.
Olyan régen nem éreztem nyugalmat, mint azon az estén.
Leültem a konyhában, a régi lámpa alatt, kezemet a bögre köré kulcsolva. Az ablakon túl a friss tető sötétlett, erős, új, és valahogy… reményteli.
A férjemre gondoltam. Arra, hogy mennyit harcoltunk ezért a házért. És hogy talán most először érzem úgy, hogy megint az otthonom.
Tom pár nap múlva újra felbukkant, csak úgy, minden ok nélkül.
— Csak megnéztem, jól vagy-e — mondta.
Mosolyogtam.
— Jól. Most már tényleg jól.
— Akkor… mit szólnál, ha néha átjönnék teáért?
Meglepődtem, de kellemesen.
— A tető nem fog több pénzt rejteni, ha azt akarod tudni. — vigyorogtam.
Tom nevetett.
— Nem baj. Elég a társaságod.
És akkor rájöttem: tíz év után először nem féltem attól, hogy mi jön ezután.
A ház már nem omlik ránk. A múltról kiderült az igazság. A rossz emberek megkapták, amit megérdemeltek.
És én?
Én végre kinyitottam az ajtót valami új felé.
