— Gyanús? — csattant fel végül Sergej. — Ő a testvérem! Miért kéne neki hazudnia?
Violettában valami megfeszült. Nem kiabált, csak halkan, lassan válaszolt:
— Pont azért, mert a testvéred. Pont ezért vagy sebezhető.
A férje erre csak legyintett, aztán szó nélkül elvonult a hálóba. Aznap éjjel alig aludtak valamit: mindketten forgolódtak, de egyikük sem szólalt meg. A levegő köztük hideg volt, feszülten vibráló.
Másnap reggel Sergej már korán eltűnt. Violettának csak egy gyors, idegesen firkantott üzenet maradt a hűtőre ragasztott cetlin:
„Későn érek haza. Ne várj vacsorával.”
A nő idegesen sóhajtott. Túl messzire ment ez az egész. De napközben kapott egy üzenetet Lilitől, ami végleg eldöntött mindent:
„Violettocska, beszélnünk kéne. Nagyon fontos.”
Az üzenet furcsán könyörgő hangulatú volt. Violetta végül beleegyezett, és munka után találkoztak egy kis cukrászdában a villamosmegálló mellett. Lili már ott ült, remegő kézzel kavargatta a teáját.
— Köszönöm, hogy eljöttél, — kezdte bizonytalanul. — Nem akarok köztetek vitát… csak hát… nagy bajban vagyok.
— Értem. Akkor mondd el, mi történik valójában, — felelte Violetta csendesen.
A férfi testvére felsóhajtott, mintha valami hatalmas súlyt próbálna kiadni magából.
— Igazából… nem is annyira a hitel a baj. Hanem… Kostic apja visszajött a városba. Fenyeget. Pénzt akar.
Violetta szinte megdermedt.
— Mit csinál?
— Hát… tudod, milyen ember… mindig valami zűrben van. Most is tartozik valakinek, és azt hiszi, én majd kifizetem helyette. Ha nem, akkor… — Lili lesütötte a szemét. — Azt mondta, bejön a suliba, és „intéz valamit”.
— Szóval ezért kell a pénz?
A nő bólintott.
— És Sergej tud erről?
— Dehogy! — csattant fel Lili. — Azt hinné, hogy én csak bajt hozok a családjára! Azt akarom, hogy legalább ő ne utáljon.
Violetta döbbenten hátradőlt. Egyszerre érzett dühöt, félelmet és valami keserédes szánalmat.
— Lili… ezt jelenti, hogy zsarolnak. Ezt nem pénzzel kell megoldani. Ez rendőrségi ügy.
— Neeeem! — tiltakozott a nő. — Ha rendőrségre megyek, megőrül! És még jobban ránk száll!
Violetta lassan megfogta Lili kezét.
— Akkor keressünk megoldást máshogy. De az biztos, hogy félmilliót nem fogok odaadni valami agresszív alkoholistának, aki úgyis újra visszajönne.
Lili szemében könny csillant.
— Tudtam, hogy nemet mondasz…
— Nem nemet mondok. Hanem azt, hogy segítséget adok — értelmeset. Nem olyan pénzt, amit úgyis elvennének tőled.
A beszélgetés végére Lili kimerültnek tűnt, mégis látszott rajta, hogy megkönnyebbült. Legalább valakinek elmondhatta.
Aznap este Sergej fáradt arccal lépett be a lakásba. Violetta már várta, de nem veszekedéssel.
— Le kell ülnünk beszélni, — mondta nyugodtan.
— Tudom, — felelte a férfi, és ledobta a kabátját. — Lili írt, hogy találkoztatok.
Violettában belesajdult valami. Tehát Lili nem rejtegeti előle. Jó jel. Talán így egyszerűbb lesz.
— Sergej… a helyzet nem olyan, mint gondolod.
A férfi idegesen az asztalra könyökölt.
— Már mondta nekem is. Azt hittem, csak túlreagálja. De… az apja tényleg visszajött.
A nő meglepődött.
— Mesélt róla?
— Igen. — Sergej fáradtan sóhajtott. — És dühös vagyok. Nagyon. Hogy ezt eddig titkolta. Hogy miattam kellett könyörögnie neked. És… rád is dühös voltam. Mert azt hittem, egyszerűen nem akarod segíteni.
— Nem a segítséggel volt bajom, — felelte Violetta lágyan. — Hanem azzal, hogy a pénz nem oldja meg a problémát.
Sergej ekkor felnézett, és valami megbánás suhant át az arcán.
— Tudom. Ma rájöttem. És… igazad van. Ezt nem lehet csak úgy lekenyerezni.
Egy pillanatra csönd telepedett a szobára. De már nem a tegnapi hideg, fojtogató csönd — inkább puha, kibékülős.
— Akkor mit csinálunk? — kérdezte végül Violetta.
Sergej lassan bólintott.
— Először is: elmegyek vele a rendőrségre. Ha nem akar feljelentést, legalább kérünk tanácsot. Másodszor: nagyjából a felét segíthetjük neki rendezni, hogy legyen levegője. De csak úgy, ha tudjuk, mire megy el. Nem azért, hogy ellenőrizzük — hanem hogy biztonságban legyen.
— Szerintem ez jó megoldás, — mosolyodott el Violetta.
A férfi odalépett hozzá, és átölelte.
— Sajnálom, hogy rád támadtam. Csak… tudod, Lili mindig bajba keveredik. És én… én vagyok az egyetlen, akije maradt.
Violetta finoman megsimogatta a karját.
— És nekem te maradtál. De ha együtt állunk hozzá, nem fog minket szétszedni a helyzet.
Másnap hárman ültek a konyhaasztal körül: Sergej, Lili és Violetta. A légkör feszült volt, de már nem ellenséges. A papírokat nem hozták elő — Lili még nem volt rá kész — ám tisztáztak mindent: ki fenyegeti, mit akar, hol járt, mit mondott.
Sergej jegyzetelt, kérdezett, támogatott. Violetta teát tett eléjük, és időnként csendesen közbeszólt, mikor elakadtak. Valahogy így hárman már csapatnak tűntek.
A végén Lili könnyek között megköszönte:
— Bocsássatok meg. Nektek is, egymásnak is. Én csak… féltem.
Sergej átölelte a húgát.
— Most már nem vagy egyedül. Megoldjuk, jó?
Violetta pedig melléjük lépett, és bár nem volt nagy szavak embere, halkan annyit mondott:
— Hárman vagyunk. Az már erő.
Lili bólintott, még mindig sírva, de már nem a félelemtől — inkább a megkönnyebbüléstől.
A történet itt nem varázsütésre oldódik meg — de egy dolog biztos lett:
már nem egymás ellen harcoltak, hanem együtt.
És néha ez a legnagyobb győzelem.
