— Szabad — emelte fel a tekintetét Nóra, és halványan elmosolyodott.
A mosoly könnyedén jött, mintha egész életében ezt gyakorolta volna, nem pedig az elmúlt huszonnégy órában tanulta volna újra.
— Kovács István vagyok — mutatkozott be a férfi. — Pénzügyi tanácsadás.
Nyugodtan beszélt, nem tolakodóan. Nem a vállát vagy a nyakát nézte, ahogy a teremben sokan mások, hanem egyenesen az arcát.
— Nóra — felelte. — Tanítok. Amikor lehet.
— Az „amikor lehet” jó kifejezés — bólintott István. — Aki így mondja, az tudja, mennyit ér az idő.
A pincér letette eléjük a borospoharakat. A zene újra felhangosodott, a beszélgetések visszatértek — de már másként. Halkabban. Folytonos oldalpillantásokkal felé.
Nóra érezte ezt. Nem zavarta. Inkább meglepte.
— Az ékszere… — István kissé előrehajolt. — Kézzel készült?
— Igen.
— Ritka manapság. Most minden vagy sorozatgyártott, vagy hivalkodó. Ez viszont… személyes. Van benne tartás.
Nóra elmosolyodott.
Tartás. Régen mondtak róla ilyet.
Dénes körülbelül tíz perc múlva lépett oda. Előbb megállt pár lépésre, mintha ellenőrizné, valóban őt látja-e. Aztán erőltetett mosolyt vett fel.
— Nóra… mégis eljöttél.
A tekintete azonnal Istvánra siklott. Gyors, méricskélő pillantás volt.
— Igen — felelte Nóra nyugodtan. — Meggondoltam magam.
— És… ő kicsoda?
A hangjában megjelent az a hangsúly, amit Nóra jól ismert. Az a birtokló, feszült él.
— Kovács István — állt fel a férfi, és kezet nyújtott. — Most ismerkedtünk meg.
A kézfogás rövid volt, határozott.
Dénes nézett félre először.
— Hát… — köhintett. — Örülök, hogy… jól vagy.
— Mindig jól voltam, Dénes — mondta Nóra halkan. — Csak te már rég nem néztél rám.
Válaszolni akart, de közben újabb emberek érkeztek. Aztán még többen.
Kérdések hangzottak el az ékszerekről, arról, hol tanult, lehet-e ilyen nyakláncot rendelni.
István végig mellette maradt, de nem tolakodott, nem „védte”. Egyszerűen jelen volt.
Dénes idegesen járkált a teremben. Hol eltűnt, hol visszatért.
A kollégái Nórára olyan tisztelettel néztek, amire ő egész este vágyott.
— Ő a feleséged? — hallotta valaki suttogását mögötte. — Soha nem gondoltam volna.
Később, amikor a desszertet felszolgálták, István megszólalt:
— Bocsásson meg az őszinteségért. Ön most egy határvonalon áll. Az emberek ilyenkor vagy visszafordulnak, vagy továbblépnek. Többségük visszafordul. Ismerős, biztonságos.
— És maga? — kérdezte Nóra.
— Én mindig továbbmegyek. Ezért kezdtem kétszer mindent elölről. És ezért váltam el kétszer.
Nóra felnevetett.
Nem udvariasságból — őszintén.
— Tudja — mondta —, ma jöttem rá, hogy eddig csak egy piszkozatban éltem.
— Akkor itt az ideje a végleges verziónak.
Amikor a bankett véget ért, Dénes az ajtónál érte utol.
— Nóra, várj. Beszélnünk kell.
Ránézett. Nem haraggal. Nem sértettséggel.
Úgy, ahogy az ember egy régi ismerősre néz, aki egy másik életben maradt.
— Hallgatlak.
— Akkor… túlmentem egy határon. Azt a „szégyellem” dolgot. Ideges voltam. Új pozíció, nyomás… érted.
— Értem — bólintott. — Megijedtél attól, hogy emlékeztetlek arra, ki is vagy valójában.
Elsápadt.
— Mit beszélsz?
— Nem engem szégyellsz. Hanem azt, hogy nélkülem üres vagy.
Nyugodtan mondta. Éppen ezért ütött olyan mélyen.
— Nóra, mit akarsz ezzel? Válást?
Egy pillanatra visszanézett a teremre. A leszedett asztalok, az elcsendesedő nevetések, az este, amelyben újra önmaga lett.
— Nem. Tiszteletet.
Levette a nyakláncot, és óvatosan a kezébe tette.
— Ez pedig nem azoknak való, akik szégyenkeznek.
Ott maradt állva. A kék kő hideg súlya a tenyerében.
Egy héttel később csörgött a telefon.
Előbb egy kézműves ékszerbolt. Aztán egy másik. Majd egy galéria.
— A számát ajánlották. Azt mondták, egyedi darabokat készít.
Erika nevetett a vonalban, Olívia már terveket szőtt.
Nóra az asztalnál ült, gyöngyöket válogatott, és érezte, ahogy benne lassan kiegyenesedik valami, ami régóta törött volt.
Dénes próbált figyelmes lenni. Virágokat hozott. Azt mondta: „ma is szép vagy”.
De már nem hatott.
— Beadtam a válókeresetet — mondta egy este, miközben a gyerekek a leckéjüket írták.
— A bankett miatt? — kérdezte rekedten.
— Nem. A tizenkét év miatt, amikor láthatatlan voltam.
Nem szólt semmit. Először — valóban.
Egy hónappal később Nóra újra a folyóparti étteremben ült.
Nem banketten — üzleti megbeszélésen.
Vele szemben István. Most már üzlettárs.
— Tudja — mondta —, örülök, hogy akkor mégis eljött.
— Én is — mosolygott Nóra.
