A férjem tizenöt évvel ezelőtt elhagyott egy másik nőért. Egy közös fiunk van. A feleségével egy kétszobás lakásban él egy új épületben, amit az apjától kapott nászajándékba. Három hónappal ezelőtt ünnepeltem a fél évszázados évfordulómat. Két évig spóroltam az ünnepre. Hetvenezret spóroltam össze. Az ünnepet egy étteremben töltöttem.
Negyven embert hívtam meg. Az ünnepség előtt elhatároztam, hogy ha lesz pénzbeli ajándék, azt a fiamnak adom. Öt éve gyűjtöget egy autóra. De valahogy fanatizmus nélkül. Úgy, hogy: ha lesz autója, az jó, ha nem lesz, akkor nélkülözöm. A fiam és a menyem úgy gondolták, hogy az évfordulón rajtuk kívül még egy-két férfi lesz. Amikor meglátták a dísztermet, a terített asztalt és a vendégek számát, elkerekedett a szemük.
– “Van valakid?” – kérdezte a fiam. “Spóroltam” – válaszoltam. A fiam bizonyára továbbadta a beszélgetésünket a menyének, aki egész este savanyú arccal ült ott. Az ünnep jó móka volt. Megkaptam többek között egy puccos laptopot, egy robotporszívót és tizenkétezer forint készpénzt. Másnap felhívott a fiam.
– “Na, anya, elköltötted a pénzt?” – kérdezte szarkasztikusan. “Miért ne? “Elvégre ötven év alatt egyszer az életben” – válaszoltam. “Segíthettél volna az autóval, tudod, hogy régóta gyűjtök egy rendes autóra.” – Tudom. Öt éve. És sokat spóroltál?” – kérdeztem. “Ha nem dobtál volna ki hetvenezret az ablakon, és nem adtad volna nekem, ma már vehettem volna egy autót” – mondta a fiam bosszúsan.
– “Úgy érted, hogy az én huszonötezres fizetésemből én meg tudtam spórolni azt az összeget, amire neked szükséged van, de te és a feleséged nem? Ti ketten hatszor annyit kerestek, mint én. Ha akartátok volna, már régen vettetek volna egy autót… Általában véve a fiam megsértődött rám. Talán tényleg úgy viselkedtem, mint egy egoista?
