Általában véve mindig is nyugodt ember voltam, és mindig is képes voltam diplomáciai úton elkerülni a különböző vitákat, különösen, ha a vita egy hozzám közel álló személlyel volt. De én is bele tudok fáradni. Leggyakrabban anyósom az, aki a jelleméből adódóan a dühöm tüze alá kerül. Az a helyzet, hogy amikor 80 éves lett, váratlanul felébredt benne a vágy, hogy mindannyiunkról gondoskodjon, függetlenül attól, hogy mi mit szeretnénk.
Amikor a gyerekeink még nagyon kicsik voltak, gyakran összeszedtük mindannyiunkat, és elvittük őket falura, a nagyszülőkhöz, ahol lehetőségük volt a természetben játszani, és a nagyszülők is vigyázhattak és játszhattak az unokáikkal, amíg ott voltak. A gyerekek gyorsan felnőttek, van, aki már középiskolás, van, aki diák, és már senki sem jár a faluba, ha mégis, akkor akaratuk ellenére, a mi kényszerünkre.
Emiatt meg lehet érteni az anyóst, egyszerűen hiányzik belőle a kommunikáció a családjával, de nem kell őt untatni a figyelmünkkel és a gondoskodásunkkal… Az anyós úgy döntött, hogy meglátogatja az összes gyerek otthonát, a legidősebb lánytól a legfiatalabbig, aki tulajdonképpen a feleségem. Miután 5 hónapig együtt élt a legidősebbel, a lánya személyesen vitte vissza a faluba, aminek hatására a nővérek azonnal rátámadtak, mondván, hogy ezt nem teheti meg a saját anyjával, majd úgy döntött, hogy egy másik nővérhez viszi az anyját.
Két hónap múlva ő is megunta őt, és végül rajtunk volt a sor. Anyósom a gondoskodás és az életre szóló leckék égisze alatt parancsolgatott nekünk, minden apróságon fanyalogva és minden mozdulatunkat kommentálva. Mi is csak 2 hónapig bírtuk, utána hazaküldtük a faluba. Megértem, hogy hiányzik neki a kommunikáció a családjával, de akkoriban nem kellett volna ennyire tolakodónak lennie.
