60 éves vagyok. Egyedül élek. A lányom 20 éves korában ment férjhez. Néha segítségre van szükségem, és a lányomhoz vagy a vejemhez fordulok. Nem vagyok öreg, de már nem is vagyok fiatal. Amikor a férjem még élt, mindent maga csinált. De meghalt, és most nehéz időszakon megyek keresztül. Bár a vejem nem utasít vissza, nem örül a helyzetnek, érzelmek nélkül beleegyezik.
Legutóbb, amikor eljött hozzám, elégedetlen mosollyal fogadott, és azonnal megkérdezte, hogy mit kell tennem. Megkértem, hogy cipelje le a nehéz szerszámokat a pincébe. Nem volt nehéz dolga. Harmincöt éves, egészséges férfi. De nekem úgy tűnt, hogy mindjárt felrobban, mint egy bomba. Elpirult, és boldogtalanul mondta: “Ezért hívtál engem. Két órát vezettem, hogy szerszámokat hurcoljak a pincébe? Én nem vagyok rakodó.
Elegem van a parancsaidból.” Bűntudatosan néztem rá, és mondtam neki, hogy nem utasítom, hanem kérem, és ha ez nehéz neki, akkor hagyja csak. Fogta a táskát a szerszámokkal, és lement a pincébe. Később megkértem, hogy menjen ki a piacra bevásárolni. Elmentünk, visszahozott, letette a nehéz szatyrokat egy padra, és már indult is volna.
Meglepetten néztem rá, és megkértem, hogy vigye fel a nehéz szatyrokat a lakásba. De ő beült a kocsiba és elhajtott, engem pedig otthagyott a bejáratnál. Erre nem számítottam. Magam vittem fel a csomagokat a lakásba, és egy hétig ágyban maradtam. Panaszkodtam a lányomnak, hogy a férje ezt tette velem, és a lányom megkérdezte, hogy kinek veszek ennyi élelmiszert. Nehezteltem a vejemre és a lányomra. Soha többé nem fogok tőlük segítséget kérni. Végül is át akartam írni a lakásomat a lányomra, de meggondoltam magam.
