Apám meghalt. Nehezen viseltem egy szeretett személy elvesztését. De ahogy mondani szokták, a baj nem egyedül jön. Anyám, aki már régen elhagyott engem és apámat, eljött hozzám. Nem, nem azért, hogy támogasson, hanem hogy elvegye az örökséget, amit tőle örököltem: egy lakást, egy autót és egy dácsát. Anyámat árulónak tartom, ezért sem neki, sem a gyerekeinek nem adok semmit.
Az életem “előtte” és “utána” részekre oszlik. Az “előtte” az, amikor két szerelmes ember boldog gyermeke voltam. Apám hihetetlenül szeretett engem és anyámat. Soha nem követelt tőlünk semmit, csak azt akarta, hogy mosolyogjunk. Akkoriban nem értettem a boldogságomat. De ehhez képest mindent megtanultam. Az “utána” pedig az volt, amikor anyám valamiért úgy döntött, hogy elcseréli apámat valami Petro bácsira, és a lakásunkból kollégiumot csinál.
Nem értettem, miért élünk egy idegennel, miért kértek meg, hogy apának szólítsam, és miért nincs itt a saját apám. Ez volt az az időszak, amikor boldogtalan gyerek lettem. Világossá vált, hogy anyám soha nem szerette igazán apámat. Mert most már mindent megbocsátott Péter bácsinak: az ivást, a pazarlást és a pénzhiányt, míg apámra mindenféle ostobaságért neheztelt.
A tartásdíjra kellett várnom, hogy valami finomat kapjak, és még akkor is meg kellett osztoznom a felnőttekkel. Az új mostohaapám apám tartásdíj-osztogatásnak nevezte apámat, de szemtelenül kihasználta. És anyám, aki állandóan azt mondta apámnak, hogy nem akar több gyereket, de ennek a Petro bácsinak két gyereket szült: egy fiút és egy lányt.
Mivel a mostohaapám lusta és szervezetlen ember volt, anyám is elkezdte elhanyagolni magát, és sok időt töltött különböző szórakozásokkal. Ezért lettem én a gyerekek igazi dadusa. Már nem éreztem magam kedvenc gyermeküknek, számukra csak egy ok voltam, hogy pénzt kapjanak, és a gyerekek gondozója. Ezért nagyon szerettem volna minél messzebb kerülni ezektől az emberektől. És ezt meg is tettem.
Amint eljött a döntés ideje, úgy döntöttem, hogy apámhoz és a nagymamámhoz költözöm. Apámmal és nagymamámmal éltem 4 boldog évig. Nagyon felmelegítettek a szeretetükkel. De aztán a nagymamám meghalt, majd hat hónappal később apám követte őt, és én megint egyedül maradtam. Nagymamámnak és apámnak azonban sikerült minden vagyonukat rám íratni.
És egyedül is maradhattam volna a lakásban. Tizennyolc éves voltam, amikor a nagyszüleim meghaltak, és egyedül nem tudtam volna megbirkózni egy ilyen veszteséggel. Ezért nagyon boldog voltam, amikor megláttam anyámat a temetőben. Azt hittem, azért jött, hogy támogasson, de tévedtem. Anyám odajött hozzám, és egyenesen megmondta, hogy nem törődik velem vagy “azokkal az emberekkel” (apámmal és nagyanyámmal).
Őt csak az apám öröksége érdekelte. Azt is mondta, hogy árulóként viselkedtem, amikor a gyerekeimet velük és a mostohaapjukkal hagytam, ezért megbocsáthatatlan vagyok. Ekkor jöttem rá végleg, hogy attól a naptól kezdve árva vagyok. Anyám azt mondta, hogy három gyermeke van, ami azt jelentette, hogy el kellett adnom mindent, amit apámtól örököltem: az autómat, a lakásomat, a dácsát, és elvettem az összes megtakarítását, hogy elosszam hármunk között.
– Eladni és lecsupaszítani mindent! Semmit sem osztottam meg apáddal, amikor elhagytam őt! Egyáltalán nem gondoltam az örökségre, és talán meg is osztottam volna, ha nem ilyen hangnemben mondják. Itt ülök és arra gondolok: miért is kellene? Anyám a saját döntését hozta meg, amikor elhagyta apámat. De ha lett volna lehetősége megosztani valamit, perelni az ő idejében, nem hagyta volna ki. Elvégre nagyon rosszul éltek Petro bácsival.
De anyám határozottan elutasította gyenge ellenvetéseimet – mindent becsületesen kell elosztani! Ha őszintén akarod, akkor szerezd meg őszintén! Felháborított anyám hangneme, és az, hogy egy nemrég meghalt ember vagyonának felosztásába kezdett, akit elárult. Biztos vagyok benne, hogy nem azért nem osztott meg semmit apámmal, mert jó szíve volt, hanem mert nem tudott. Mindez a szemtelenség csak feldühített.
És makacsul elhatároztam, hogy nem adok neki semmit. “Nem adok el semmit, és nem osztozom rajta. Semmit sem adok neked vagy a mostohaapámnak, és közvetlenül a testvéremnek és a nővéremnek fogok segíteni. Ha pénzt adok neked, Petro elissza az egészet. És a nagymama lakására ne is nézz be. Semmi közöd hozzá. Tönkretetted a családunkat, te magad döntöttél így. Most ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak a szüleim örökségével.
Anya dühös lett és elment. Biztos vagyok benne, hogy ellenem fordította a bátyámat és a nővéremet, mert azóta nem beszélnek velem. Ennek már 12 éve. Nemrég találkoztam a bátyámmal a közösségi médiában, és letiltott. Írtam neki. Aztán megint letiltott.
Hiába, még mindig megvan a megtakarításom, ami hozzájuk tartozik. De ha nincs rá szükséged, akkor nincs rá szükséged. Sajnálom anyukámat, mindig csinál valamit, és az élete onnan megy lefelé. Te mit tennél a helyemben?
