Az egész akkor kezdődött, amikor a szomszédaim felajánlották, hogy adjam el nekik a lakásomat, mert szükségük van a helyemre. Először azt hittem, hogy ez valami hülyeség, vagy csak viccelnek, de amikor rájöttem, hogy a szomszédaim komolyan gondolják, arra a következtetésre jutottam, hogy hülye emberek mellett élek, és jobb lenne távol maradni tőlük, úgymond, távol.
Ha azt hitte, hogy nem adtam fel a lakásomat, akkor téved. Végleg a dácsába akartam költözni, így a szomszédok jókor voltak jó helyen. Július volt, és miután eladtam a lakást, a dácsára költöztem. A nyár minden napját a szabadban töltöttem, a kertemet gondoztam, de hamarosan kezdett hideg lenni, és megbeszéltem a fiammal, hogy egy időre beköltözöm hozzá és a feleségéhez.
Az első hónapban minden simán ment, nem voltak félreértések. Gyakran segítettem a menyemnek a házimunkában, a fiam pedig egész nap dolgozott. De hamarosan a menyem megszokta, hogy rajta kívül egy nő is van a házban, és egyáltalán nem foglalkozott már a háztartással. És én… mi lesz velem? Miután teljes cselekvési szabadságot kaptam, észrevettem, hogy milyen szörnyen koszos.
Első ránézésre nem voltak különösebben elhanyagolt helyek a konyhában, de ha elkezdtem kotorászni a szekrényekben és a polcokon, mindenütt koszt, port és – szégyenszemre – penészt találtam… A menyasszonyt mindez nem érdekelte, csak azt akarta megmutatni a vendégeinek, hogy minden tiszta, és nem törődött azokkal a helyekkel, amelyeket a vendégek nem láthattak. Így hát elkezdtem egy nagytakarítást a házban, kitakarítottam a ház minden centiméterét.
És persze nem felejtettem el rámutatni a menyem háztartási hibáira sem. Nemcsak egy egyszerű “köszönöm”-öt mondott minden erőfeszítésemért, hanem panaszkodott a fiamnak is, mondván, hogy piszkálom őt, ezért megkért, hogy térjek vissza a dácsába, és megígérte, hogy fűtést biztosít nekem. Végül is annyira igyekeztem… Azt hittem, együtt töltjük majd a telet… Idén nincs reményem a fiamra. A dácsámban fogok élni és élvezni mind a 4 évszakot.
