Azt mondják, hogy az ember szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út. Valójában én már a szívében vagyok.
Házasok vagyunk. Ezért a közmondás összefüggésében szerettem volna megalapozni a helyzetemet, mint szeretett feleség, és ennek érdekében finom reggelit, ebédet és vacsorát akartam főzni neki. Azt akarom, hogy mindig a szeretet szárnyán és a finom ételek várakozásával repüljön hozzám.
Egyszer a férjem, Péter azt mondta nekem, hogy szereti a lencsét. Elhatároztam, hogy egy szabadnapon lencsefőzeléket adok neki reggelire. Bár nem ismertem ezt az ételt, az interneten volt. És az mindent tud.
Írtam egy lekérdezést a “lencsefőzelék” kifejezésre, és az első oldalon a legnépszerűbb receptet választottam. Szombat reggel korán keltem, és elkezdtem főzni. Megfőztem, megterítettem, és reggelire hívtam a férjemet.
– Tomocska, tudod, hogy nem eszem semmit reggelire. Adj inkább kávét – mondta álmos hangon -, de ez a kedvenc zabkásád! Te magad mondtad” – sírtam majdnem bosszúsan. Add ide a zabkását – szánta meg magát.
Boldogságtól ragyogva tettem elé egy tányér zabkását az asztalra. Villájával belekapkodott, megkóstolta, összerezzent, és eltolta a tányért.
– “Anya másképp készíti. “Nem akarok ilyen kását” – mondta… Egy másik alkalommal úgy döntöttem, valami okosabbat teszek.
“Drágám, mit főzzek vacsorára?” – kérdeztem. “Hadd menjek el a boltba gombócot venni” – javasolta a férjem. Majd én magam megfőzöm őket. Miért ennél bolti gombócot, ha magad is készíthetsz?” – érveltem, és elkezdtem gombócokat készíteni.
Három órával később egy tányér forró gombóc állt az asztalon.
A gombócok elkészültek. Gyere vacsorázni – hívtam az asztalhoz -, Tomocska, nem vagyok éhes, majd később teát és szendvicset eszem… Itt ülök sírva, és gombócokat eszem. Legalább nem kell utat törnöm a szívéhez.
