Katya szomorúan tért haza. Egész úton hazafelé azon gondolkodott, honnan szerezhetne pénzt a fia számítógépére. Alig volt pénzük élelmiszerre, és most ez. Egyszer csak a bejáratnál meglátott egy autót, amelyben egy szomszédja éppen elpakolt néhány dolgot: “Szia, Katya! Költözöm, már mindent bepakoltunk, de a számítógéppel nem tudom, mit csináljak. Ki tudnád dobni, vagy odaadnád valakinek?
Katya nem hitte el, ami történt. Mindig így történik, az egyik ajtó bezárul, a másik kinyílik, és erre saját tapasztalatból jöttem rá. Nagyon szomorú voltam, mert annyi mindent láttam az életemben, és csak a fiamért adtam hálát Istennek. Nem voltak rokonaim, a szüleim régen meghaltak, magam sem tudtam talpra állni, mert korán teherbe estem, és a barátom, aki örök szerelmet esküdött, egyszerűen eltűnt, amikor megtudta, hogy terhes vagyok.
A barátaim és az ismerőseim azt mondták, hogy egyedül nem tudnék boldogulni, ezért nincs értelme gyereket vállalni, és úgysem venne el senki. Nem akartam lemondani a gyerekemről, pedig pontosan tudtam, hogy milyen nehéz lesz nekünk a jövőben. Nem tudom, miért, de valami azt súgta, hogy meg kell mentenem ennek a gyereknek az életét.
Egy fiút szültem, segélyekből és segélyekből éltem, alig tudtam megélni, semmit sem költöttem magamra, csak a fiamat akartam felnevelni. Amikor a fiam 3 éves volt, állami óvodába küldtem, és magam mentem dolgozni: bármilyen munkát elvállaltam, hiszen nem volt végzettségem, bármit meg kellett tennem. Mostanra pedig felnőtt a fiam, és ezek után rájöttem, hogy a korával együtt az ő igényei is nőnek.
Hogy őszinte legyek, a fiam megértette a helyzetünket, és igyekezett nem kérni semmit, de egyszer egy beszélgetés során azt mondta, hogy szeretne egy számítógépet, de megértette, hogy nem engedhetem meg magamnak, én pedig sírva fakadtam, mert arra gondoltam, hogy nem tudok majd segíteni a fiamon. Nemrég hazafelé sétálva azon gondolkodtam, hogy mit tudnék tenni, hogy vegyek egy számítógépet, mert a fiam programozónak akart tanulni, és ez a technológia nélkül nem tudna.
És így, amikor éppen a bejárathoz készültem, a szomszédunk ott állt a kocsi mellett és válogatott, jól ismert minket, mondta, hogy költözik, és én még szomorúbb voltam, mert gyakran támogatott minket. Azt mondta, nem tudja, mit kezdjen a laptoppal, és ha szükségem van rá, elvihetem.
Nem hittem a boldogságomnak: fogtam a készüléket, és odaadtam a fiamnak, aki minden nap megköszönte. Programozónak tanult, az álma valóra vált, és most egy nagyvállalatnál dolgozik, olyan munkakörben, amit szeret, és jó pénzt kap érte. Én csak boldog vagyok, most már megengedhetem magamnak, hogy ne is dolgozzak.
