Gyermekkoromban egy háromgyermekes családban éltem. Nyolcéves koromban megtanultam, hogy teljes mértékben gondoskodjak a két kisebb testvéremről. Ebben a korban már tudtam, hogyan kell finom levest főzni, és a gyerekekkel is tudtam ülni, amíg a szüleim üzleti úton voltak. Tizennégy évesen már teljes értékű szakácsnő voltam, sok egyszerű stílusú ruhám volt, amelyeket magam varrtam.
Mindezt a nagymamámtól tanultam. Mindig azt mondta, hogy később még hálás leszek érte. De igaza volt… Amikor férjhez mentem, a férjem mindenkinek azzal dicsekedett, hogy milyen háziasszony a felesége. Mindent meg tud csinálni, mindent el tud intézni. Ettől nagyon boldog voltam. És amikor a barátaimnak gyerekeik lettek, duplán örültem, mert amíg ők a hajukat tépve rohangáltak, nem tudták, hol kezdjék, addig én mindent elrendeztem a polcokon.
A fiam és a felesége a sógornőm házában éltek, de nemrég a bátyja hazahozta a feleségét, és a családom hozzánk költözött, mert én egyedül éltem egy tágas kétszobás lakásban. A rémületem egyszerűen nem ismert határokat. Láttam, ahogy a menyem gondoskodik a lányomról, takarít utána, előkészíti a ruháit. Neki csak a házi feladatát kellett volna megcsinálnia, és kiszaladni az utcára.
Próbáltam beszélni mind a menyemmel, mind a fiammal, elmagyarázni nekik az ilyen nevelés veszélyeit, de ők (Ev/V) csak megsértődtek rám, és most arra figyelnek, hogy ne adj’ isten, ne mondjak semmi feleslegeset az unokámnak… Most kíváncsi vagyok az Önök véleményére. Tényleg ennyire elavultak a nézeteim? Nem kellene már gyerekkorban megtanítani a gyerekeket a háztartás vezetésére? A menyem azt hiszi, hogy a lánya majd hozzámegy egy gazdag emberhez, és nem kell majd dolgoznia, de ilyen hülyeséget még életemben nem hallottam…