Mindez a zűrzavar az első házasságom végén kezdődött. Szeretném minél hamarabb elfelejteni azt a férfit, mint egy rossz álmot. Szó szerint minden nap veszekedtünk, a legkisebb spangli miatt is botrányokat csinált, és amikor kezet emelt ellenem, minden remény elszállt bennem, hogy jobbra változik.
A válás után még két évet töltöttem büszke magányban, egyszerűen nem tudtam normálisan kommunikálni a férfiakkal – nem bíztam bennük, magamra és a munkámra koncentráltam. Aztán egy nap, amikor elkéstem egy fontos megbeszélésről, nem vettem észre egy gödröt az úton, és az autóm beleragadt. Minden dühömet a mellettem álló munkáson töltöttem ki, aki éppen a lyukakat foltozta.
De nem reagált a sértegetéseimre, csak hívott egy vontatót, és segített az autóval. Amíg vártunk a vontatóra, barátságosan elbeszélgettünk egy darabig. Végül számot cseréltünk, hogy vészhelyzet esetén felhívhassam, de már másnap felhívott azzal a javaslattal, hogy menjek vele moziba. Hamarosan randizni kezdtünk, nemrég pedig összeházasodtunk.
Vele úgy érzem magam, mint egy tündérmesében: igaz szerelemben és biztonságban, de van valami, ami a kapcsolatunk kezdete óta zavar. Ez a társadalmi státuszunk különbsége. Én egy magáncég HR osztályának vezetőjeként dolgozom, ő pedig közmunkás. Teljesen más világokban élünk, de én szeretem őt, ő pedig engem. Remélem, hogy ez a különbség nem fog minket akadályozni a jövőben.