Reggel anyám pakolta a holmiját. Újra és újra kinyitotta a szekrényét, és öreg kezével átválogatott néhány szerintem felesleges dolgot. Volt néhány kifakult zsebkendő, vászontörölköző, amit már nem lehetett kapni egyetlen boltban sem. Csendben maradtam. Anyám nem akart beszélni. Láttam, milyen nehéz neki búcsút venni a falutól, a kis, kedves otthonától. Az egész élete itt telt el.
Ma elviszem anyámat magamhoz. De nem fogod elhinni: valamiért nincs boldogság és öröm a szemében, pedig tudja, hogy szeretjük, jól lesz velünk, és a városban várják a kis unokái, akik a nagymama pitéin és meséin nőttek fel. Anyu nem vitt magával szatyrokat, csomagokat, megszokásból mindent csomóba rakott.
Tudom, hogy mindent megveszek neki, amire szüksége van: ruhákat, cipőket, új, élénk színű köntösöket és kabátokat. Így nem szóltam bele anyámba, nem mondtam neki, hogy ne vegyen semmit. Hagyta, hogy elvigye mindazt, ami olyan kedves neki.
Ma elviszem anyámat a faluból a városba. Most már tudom, hogy vigyáznom kell rá, hogy jól érezze magát nálunk. Most úgy érzem magam, mint az öreg anyukám anyukája.
