Idén a távoli rokonaim ismét úgy döntöttek, hogy túl sok hely van a házamban, és a leendő diáklányukat költöztették a házunkba. De valahogy elfelejtették, hogy a ház egyébként az enyém, és először engem kellett volna megkérdezniük, hogy beköltözhetnek-e. De már tavaly felhívtak azzal a javaslattal, hogy egy fiút költöztessenek be hozzájuk, aki a városomban tanult, és azt mondták, hogy keresnek neki új otthont. Természetesen visszautasítottam őket.
Nem fogom megosztani a házamat egy olyan idegennel, akiről még csak nem is hallottam, sőt, aki még azt is állítja, hogy a távoli rokonom. Miután visszautasítottam, az összes rokon természetesen azonnal a távozás mellett döntött. Igen, oké, megsértődtek, de ők is felhívták a rokonaimat, és gúnyolódtak rajtam, mondván, hogy milyen gonosz, önző és szörnyű vagyok. Ezúttal is ugyanez a helyzet.
Ismét néhány távoli rokon apai ágról, akikről korábban soha nem hallottam, és ismét ugyanaz az ajánlat: “Kátya, csak te tudsz segíteni nekünk! A mi Elenánk már a városban fog tanulni, lakásra van szüksége, és nekünk eszünkbe jutottál. Van egy pótágyad vagy esetleg egy kanapéd, ugye? Maradjon nálad két hónapig, csak arra vigyázz, hogy ne kerüljön rossz társaságba, és jól étkezzen.
Nos, megtehetem? Én már tudom, mit kell mondani ilyen helyzetekben: “Igazából nem, nem lehet” – mondtam, hogy nyersen fogalmazzak. Nem értem: tényleg minden rokont sorban megkérdeznek, vagy rögtön nálam álltak meg? Én nem fogok mással osztozni egy tetőn, csak a családtagjaimmal. Tényleg én vagyok az egyetlen az összes ismerősük közül, aki ebben a városban él, és kétszobás lakása van?
