A férjemmel nemrég született egy fiunk, Dima. Az első hónapok a legnehezebbek, ezt első kézből tudjuk. Dima nagyon rosszkedvűen nőtt fel, állandóan sírt, és alig hagyott minket aludni. A férjemnek rövid szabadságot kellett kivennie, hogy segítsen nekem a gyerekkel. Így ő és én felváltva ültünk a babával, amíg a másikunk aludt egy kicsit.
De az az éjszaka különösen nyugtalan volt, nyilván a gázok zavarták a babát, és egész éjjel nem tudott aludni. Játszottunk vele, eltereltük a figyelmét, megetettük, megfürdettük, majd megpróbáltuk újra elaltatni. Dima csak reggel 8 órakor aludt el. A férjem kimerülten borult a párnára, és egy perc alatt felhorkant. Én is lefeküdtem mellé, és csak lehunytam a szemem, amikor megcsörrent a férjem telefonja.
Az anyósom hívott. Hogy lehet ilyen korán reggel hívni, különösen vasárnap? Nem vettem fel a telefont, mert utoljára mondta: “Ki adott neked jogot arra, hogy a fiam telefonján kutakodj?”. Kikapcsoltam a hangot a telefonomon, de a rezgés még mindig ébren tartott. Aztán bele kellett nyúlnom a beállításokba, és ki kellett kapcsolnom az összes hangot.
Egy idő után valaki kopogott az ajtón. Dühösen nyitottam ki az ajtót, és a szomszédunk, anyósom legjobb barátnője állt a küszöbön: -Miért nem veszed fel a telefont? -Nekünk jó okunk van rá. – “Miféle ok?” -Vasárnap van, az a nap, amikor jobb, ha nem zavarjuk az embereket! Este pedig az anyósom eljött hozzánk.
Nem hallottam az egész beszélgetését a férjemmel, mert már majdnem elaludtam. De töredékesen hallottam, ahogy szidja a férjemet, hogy elkényeztettem. A férjem kiállt a családja mellett, és azt mondta, hogy anyámnak nincs igaza.
