Már kiskoromtól kezdve féltem a nagyapámtól, Hrihorijtól. A házunk két részre volt osztva: apám, anyám és én a nagyobbikban laktunk. Apai nagyapám, Pylyp a melléképületben és az apró konyhában lakott. Minden vasárnap az egész családnak a nagy asztalnál kellett összegyűlnie ebédelni – ez volt a szabály: “Nem szegheted meg a szabályokat. Pont!” – szokta mondani Pylyp.
“Soha nem fogom elfelejteni azt a beszélgetést… Hétéves voltam akkor.” “Beleszerettem egy másik nőbe, és elválok tőled, Galja” – mondta apám hidegen. Anyám lehajtotta a fejét, és nem szólt semmit, könnyek csordultak végig az arcán. A nagyapa hallgatott, majd kiment a verandára, rágyújtott, dühösen köpött, elnyomta a cigarettát, és visszatért a házba: – Galya – mondta az öreg az anyjának.
– Pakolja össze a holmiját. Most. “Hát nem érted?” apám felháborodott. “Ez az én házam! Itt fogunk lakni a fiatal feleségemmel.” – Neked már nincs otthonod. Elmehetsz a négy szélre. A fiatal feleségeddel. Már mindent elmondtam. Ennyi volt! Ugye tudod, hogy jobb, ha nem vitatkozol velem?” Pylyp nagyapa furcsán nézett a fiára. A szemei elnehezültek.
– “Tudom! “Nem csoda, hogy boszorkánynak hívnak!” Apám dühösen csikorgatta a fogait. “Nem vagyok boszorkány! Én jós vagyok. Sokat tudok, és van egy megérzésem” – mondta Pilip hidegen, és anyámhoz fordult: – Halocska, mindig is egy lányról álmodtam. Nem jött össze… De most van egy lányom. Ne félj semmitől. Én mindig ott leszek neked – és megveregette a vállát… Apám elhagyta a házunkat.
Soha többé nem láttam: megnősült, elment a szomszédos országokba, és elfelejtette, hogy apja és fia van. Hát Isten az ő bírája. Az öreg szigorú volt, kemény, de, ahogy most már értem, igazságos. Nem szerettem a nagyapámat! Ha lógtam az iskolából, ő tudott róla. És természetesen megbüntetett. “Lógtál tegnap?” – kérdezte szigorúan – “Nem foglak megütni, ellenzem ezeket a módszereket.
Le fogod dolgozni. Ha tudnád, hogy milyen munka! A szomszéd Dunya nagymamájának a kerítését kell lefestened, vagy a tehenét kell megitatnod. Aztán este, amikor a fiúk elmennek a klubba, nekem kell kitakarítanom a karámot. És ez nem egy kellemes feladat! De nem lehet nem engedelmeskedni, az öreg nem engedi: “Vannak szabályok, és azokat be kell tartani. Mindent elmondtam. Pont!” Nagyapa, mint mindig, most is megállta a helyét.
Amikor tizenkilenc éves voltam, a barátaim meghívtak a tengerre. Anyám üzleti úton volt, így nem volt kit megkérdeznem. Naivan így gondoltam. Úgy terveztem, hogy kora reggel indulok, és hajnalban megjelent a szobámban a nagyapám: “Hová mész?” – kérdezte csendesen. A tengerhez. A barátaimmal!” – válaszoltam élesen. “Ugye nem engedsz el? Nem engedlek el.
Már mindent elmondtam. Pont! – Figyelj, én már felnőtt vagyok! És nem rajtad múlik, hogy megyek-e vagy sem! Úgyhogy hagyj békén!” – kiabáltam az öregnek. Felkaptam az összepakolt táskámat, és már éppen az ajtó felé indultam volna, amikor a lábam szó szerint belenőtt a padlóba. Egy lépést sem tudtam megtenni! Nagyapám pedig figyelmes tekintettel nézett rám.
– “Most már érted? Minden úgy lesz, ahogy mondtam! Megértetted? És akkor kiderült, hogy a busz, amivel a vasútállomásra akartam menni, felborult: többen nem élték túl. De akkor még nem kötöttem össze ezt a két pillanatot: nagyapám eltiltását és a balesetet. Most már értem, hogy volt egy megérzése, és megállított engem. Néhány évvel ezelőtt az öreg meghalt.
Hogy őszinte legyek, bár kár érte, nem voltam különösebben szomorú: nagyon nehéz személyiség volt. Már régóta házas vagyok, és van egy gyönyörű lányom, Galocska, akit édesanyámról neveztem el. Tavaly télen elmentünk vele szánkózni a házunktól nem messze lévő dombra. Odakint már sötét volt, és Galka nem akart elmenni. Bevallom, túl későn vettem észre, hogy a lányom átment a domb másik, meredekebb oldalára.
A lány hasra feküdt a szánkón, és lefelé ment. És hirtelen rádöbbentem, hogy a szánkó egyenesen egy forgalmas útra repült! Már messziről láttam, hogy a lányom nem tudott megállni a hasán fekve. Annyira megijedtem! Odarohantam hozzá, de a távolság túl nagy volt… Hirtelen a szánkó magától megállt. Odarohantam a lányomhoz: “Jól vagy?” “Persze. Apa, hol van a nagypapa?
– Milyen nagypapa?” – Meglepetten bámultam, mert nem láttam senkit a gyerek közelében. – Hát… kiment az útra… integetett a kezével… és a szánkó megállt… És mondott még valamit, nem emlékszem, mit… Úgy döntöttem, hogy csak képzelődik, és este Galia bejött a szobánkba, és azt mondta: “Eszembe jutott, amit az a nagypapa mondott: “Itt nem lovagolhatsz. Ez egy szabály…” – “És be kell tartanod a szabályokat?” – kérdeztem újra a lányomat, és hozzátettem: “Mindent mondtam. Pont”?
Ezt mondta neked? Igen, mondta! Hallottad őt? Olyan jó… látszik rajta, hogy nagyon jó! Rájöttem, hogy a nagyapám volt az, aki megmentette a lányomat. És akkor arra gondoltam: a nagyapámnak köszönhetem, hogy akkor is éltem… A nagyapám volt az, aki megtanított arra, hogy ne féljek semmilyen nehézségtől: kaszálni, fűrészelni, fát vágni, fát metszeni, a kertet gondozni… Önmagam lenni. Hogy ne féljek semmitől az életben. Köszönöm, nagyapa!
