A peron tele volt emberekkel. A vonat éppen Csitába indult. Néhányan találkoztak vele, mások elkísérték. És még többen távoztak. És senki sem törődött a kis zavart gyerekkel, aki ott állt és sírt. Minden irányba nézett, könnyes volt a szeme, és időről időre megszólalt: “Anyu!” Végül az egyik férfi ránézett. Megállt, odajött, és elkezdte keresni a rokonokat.
– “Gyermekem, hol van az anyukád?” – kérdezte szelíd hangon. – “Nem tudom” – válaszolta a lány szánalmasan. – “Van neved?” – kérdezte tovább. “Lizona” – válaszolta a lány. – “Hová ment az édesanyád?” – kérdezte a férfi. Nem tudom – rázta a fejét Lizona -, megígérte, hogy hamarosan visszajön. Értem – mondta a férfi elgondolkodva -, és ez kié?
Látta, hogy a lány kabátzsebében egy darab papír van. Egy üzenet volt a gyermek édesanyjától. “Jó emberek, akik megtalálták a lányomat. A neve Elizaveta Alekszandrovna Aglitskaya, 2003. október 25-én született. A nevem Tatyjana Vasziljevna Aglitskaja; és lemondó nyilatkozatot írok a lányomnak. Kérem, adja át őt egy árvaháznak, vagy vegye magához. nem maradhat nálam. Ez a helyzet”.
A férfi elgondolkodva megvakarta a homlokát. Aztán kézen fogta a gyereket, és elment a rendőrségre. Azóta tizenhat év telt el. Liza felnőtté vált. Már leérettségizett, és egy szomszédos városba ment tanulni egy szakközépiskolába. Most egy jó szakmát tanul. Hamarosan szakács lesz, és már most részmunkaidőben dolgozik vendéglátóhelyeken.
Ezekben az években árvaházban élt – és senki sem fogadta örökbe. Lisa leginkább az édesanyját szerette volna megtalálni. Nem haragudott rá. Mindent megtett, hogy megindokolja döntését, hogy a vasútállomáson hagyta a lányát. Miközben a szakiskolában tanult, Lisa összebarátkozott egy nagyon különleges személyiséggel, Évával. – “Nézd, hallottad, hogy van egy tévéműsor, aminek a címe: Várj rám. Biztosan segítenek neked megtalálni az édesanyádat” – tanácsolta Eva.
– “Félek odamenni…” Lisát kétségek gyötörték. – “Mi a baj? Nincs vesztenivalód. Vagy megtalálod, vagy nem – csapott a kezébe Eva, és rángatni kezdte a lányt. A lányok felmentek a netre, kitöltöttek egy kérdőívet, feltöltötték a szükséges fényképeket, és beírták Lisa adatait az alkalmazásba. Már csak a szerkesztőség válaszára kellett várniuk.
Körülbelül 6 hónap telt el, és a lányok már el is felejtették az ötletüket. Aztán jött egy hívás. Jó napot – hallotta valaki ismeretlen hangját a telefonban. “Természetesen jó helyen jár” – a lány nem hitt a fülének. – “Szeretnénk meghívni a tévéműsorunkba, ahol az ön rokona is részt vehet” – hallotta a telefonban.
-Rendben, el tudok jönni – egyezett bele Lisa boldogan. A nő elmondta, hogy Lisának hol és mikor kell eljönnie a műsorba, és hol szállhat meg a forgatás alatt. – “Felhívtak egy tévéműsorból!” – Lisa nagyon örült. Éva együtt örült a barátnőjével. Néhány hónappal később Lisa és Éva elmentek a fővárosba. A terem zsúfolt volt, és Lisa egy kicsit félt. Kínosan érezte magát.
Így a műsorvezető elmondta Lisa történetét, és behívták a stúdióba. Lisával minden úgy történt, mintha egy tündérmesében lenne, fel-alá ugrált a türelmetlenségtől. “Szeretnénk meghívni Arkagyijt a stúdiónkba” – mondta örömmel a műsorvezető. Egy tíz év körüli gyerek lépett be a stúdióba. “Kérlek, mondd el a neved, és hogy miért döntöttél úgy, hogy eljöttél Lisához” – kérdezte a műsorvezető a gyereket.
– “Én vagyok a testvére – mondta a fiú zavartan – Egyszer észrevettem a történetét a közösségi médiában, és eszembe jutott, hogy anyám azt mondta, hogy van egy húgom, de anyám árvaházban hagyta. – “És hogy hívják az édesanyádat?” – kérdezte tovább a műsorvezető. – “Tatiana Aglitskaya” – mondta a gyerek és szomorúan sírt. – “Ugye nem egyedül jöttél ide?” – kérdezte a műsorvezető.
– “A nagymamámmal együtt, édesanyám egy éve meghalt” – mondta Arkasha szomorúsággal a hangjában. A nagymama belépett a szobába, és ölelgetni kezdte Lisát és Arkagyijt. – “Soha többé nem válunk el egymástól” – mondogatta a nagyi. Lisa pedig boldog volt, hogy végre megtalálta a rokonait.
