Natasha kijött a klinikáról, látása elsötétült. Nehéz volt lélegezni, és könnyek gyűltek. Leült egy padra, és sírni kezdett. Aztán egyszer csak hirtelen megnyugodott, és elszántan hazament. -Kicsim, a kórházban voltam – kezdte Natasa – Oké, mit mondott az orvos? Jól van a babánk?” “Az a helyzet, hogy koraszülöttként fog megszületni.
Gyógyíthatatlan szindrómája van. – Nem… Natasa, jobb, ha megszabadulunk a babától, mielőtt túl késő lenne. Még csak harmincévesek vagyunk, lesz időnk, lesz még gyerekünk… – Kolja, az orvos is ezt mondta… – Annál több ok! Hogy mondhatsz ilyet, ez a mi gyerekünk, neki már van karja és lába.
Majd én szoptatom, minden rendben lesz. Majd mi felneveljük.” – Csak itt tévedsz, Natasa, egyedül fogod felnevelni. E szavak után Natasa összepakolta a holmiját, és a terhessége hátralévő idejére a nagymamájához költözött a faluba. Édesanyja mindenben támogatta lányát, de továbbra is a városban dolgozott. Natasa nyugodtan viselte a terhességet, minden természetes ételt a kertből fogyasztott, és tehéntejet ivott.
Nagyanyja tejfölt és túrót készített neki. Natasa soha nem ment kórházba kivizsgálásra. Amikor megindultak a fájások, Natashát azonnal kórházba vitték. Gyorsan szült. Boldog orvosok hozták Natasának a babát: “Gratulálok, erős kisfiad van.
– Jól van? Nem beteg? Nincs szindrómája?” – Nem, miről beszélsz, ő egy teljesen egészséges fiú. Natasa elmondta a nagymamájának, aki elmondta Natasa édesanyjának. Hamarosan a volt férje is megtudta. – Natasha, annyira örülök, hogy a fiunk jól van! Átjöhetek, csak mondd meg, mit kell vennem?”
– Semmit, nem kell tőled semmi. Egyszer már lemondtál a gyerekről, nincs szükségem másra. – De nincs jogod megfosztani a fiammal való kapcsolattartástól… Natasa, bocsáss meg. – Meggondolom, hogy megbocsássak-e.
