Amikor találkoztam Oleggel, azonnal beleszerettem. Soha nem volt még férfi előttem, és úgy éreztem, hogy ez a végzetem. Hat hónappal később összeházasodtunk. Édesanyám adott nekünk egy egyszobás lakást, azzal az elvárással, hogy 7-8 év múlva kiürítjük, mivel volt egy kisebb lánya, és el akarta adni a lakást, és a pénzt kettőnk között elosztani.
Oleg és én beleegyeztünk ezekbe a feltételekbe. Ez még csak a kezdet volt, volt egy esküvőnk, amit egyenlő arányban fizettünk. És még aznap, miután az anyakönyvi hivatalban aláírtuk a házassági anyakönyvi kivonatot, Oleg közölte velem, hogy a költségvetés külön lesz, és mindenkinek egyformán hozzá kell járulnia.
Ez persze zavarba hozott, hiszen ő kétszer annyit keres, mint én. Ő a fizetése negyedét sem tette hozzá a közüzemi költségekhez, én pedig majdnem az egész fizetésemet; a maradék pénzt, aminek meg kellett volna maradnia, a saját szükségleteinkre költöttük.
Nekem nem maradt pénzem, részmunkaidőben kellett dolgoznom, Olehnek viszont nem, mert ő a nagybátyjának dolgozott egy cégnél. Hamarosan anyámnak is pénzre volt szüksége, mert kirúgták a munkahelyéről, és tőlem kért pénzt. A fizetésem egy részét a közüzemi díjakra adtam, a többit pedig anyámnak.
Olegnek eszébe sem jutott, hogy segítsen nekem. Nem szidott, csak azt mondta, hogy másfél hónap múlva elmegyünk nyaralni a tengerhez. Hát, mint mindig, mindenki fizet magának. És nekem nem volt pénzem. Így hát nélkülem ment. Bántott ez az egész, ő az én lakásomban lakott, és külön költségvetésről beszélt, ő meg nélkülem ment nyaralni, és nem is gondolt semmire.
Összepakoltam a dolgait és elvittem a nagybátyjához. Keressen magának másikat, én nem fogom magam halálra dolgozni magam, hogy fizessem a lakbérét, és nézzem, ahogy a legjobb ruhákba öltözik, miközben én spórolok, hogy a következő hónapig valahogy meg tudjak élni.
