Sasha, anyja családjának egyetlen lánya, távoli rokonokhoz költözött. Velük élt és tanult. Leérettségizett és jó állást kapott. Jól megnősült, és búcsút mondott élete gondjainak. Édesanyja, egy szőke, világos bőrű nő, akit Tányának hívtak, összejött egy keményen dolgozó férfival.
Ő is dolgozott, jól éltek, és volt elég pénzük. Sasha-nak volt egy fia. Ő és a családja gyakran jöttek az édesanyjához különböző autókkal. Szása édesanyjának volt egy szomszédja, Vira.
Mindenkiről mindent tudott. Amit megjósolt, az valóra vált, bármennyire is hitt benne. Szása egy új nagy házat épített, cselédlakással. Meghívta az anyját és a férjét, hogy lakjanak náluk. Tánya eladta a házat, amit az anyósa hagyott rá, de a lakás még mindig nem volt eladó. A lánya arra kéri, hogy legyen a szolgálója. Neked kell majd elvégezned a házimunkát, és elvinned az unokádat az iskolába, a férjednek pedig füvet kell nyírnia és autót mosnia.
Mi van, ha nem sikerül?” “Akárhová megy” – mondta a szomszédasszony, Vera. Tánya intett a kezével, és elment. Néhány nappal később a lányukhoz költöztek. Eltelt egy kis idő, és ugyanezzel a betegséggel tértek vissza, és kórházba kerültek. Nem sokkal később a szomszédjuknak, Verának sikerült kiderítenie, hogy miért tértek vissza ilyen gyorsan.
– Mondom, nagy házuk volt, és a szüleik házához hozzáépítettek egy cselédházat. És úgy ettek, mint a gazdagok: brokkolit és hínárt, még vajat sem ettek. Beszélgetni sem lehetett senkivel, mindenki a szobájában volt. Nem értem, miért ment oda Tanya. A gyerekeknek megvannak a saját kedvenc embereik, a saját gyerekeik, a szülők pedig csak anya és apa.
Jobb, ha messze élsz a gyerekeidtől, hogy közelebb legyél hozzájuk.” Vera már élvezte, hogy igaza van, de sajnálta Tányát: “Legyen boldog az életük. Legyen boldog a lányuk, még ha nem is velük van. “Nehéz beismerni, hogy Vera valamelyik szomszédjára hallgatni kell – vallotta be magának Tanya.
